Kezdőlap

Károlyfalva története

A terület a Rákóczi-birtokokhoz tartozott, s mint ilyen, a szabadságharcot követően a királyra szállt. Trautsohn Leopoldus Donatus német herceg, aki egyúttal magyar nemes is volt, 200 000 rénes forintért vette meg a 28 településből álló birtokrészt 1720-ban. Ő maga csak kétszer járt a területen. Az uradalom igazgatását 1740-től Karl Dujardin báró látta el. A birtokos ekkor már a herceg fia: Trautsohn János Vilmos volt, aki látva a nagy néptelenséget és a munkáskéz hiányát, németországi birtokairól, a Fekete-erdő vidékéről svábokat telepített a területre. A felhívás-megállapodás szövege Balassa Iván: A Tokaj-hegyaljai német telepítések történetéhez c. művében (Miskolc, 1973.) olvasható.

A telepesek három települést alakítottak a környéken: Rátkát, Hercegkutat (eredetileg Trautsondorf) és Károlyfalvát (eredetileg, Carolfalve, Karlsdorf – a herceg fiáról elnevezve). A Károlyfalvát alapító 16 család először a Sárospatak melletti Somlyód-hegy oldalában szállt meg, de azt huzatosnak találván behúzódtak a jelenlegi szélvédettebb helyre, a hegyek alá, ahol is előbb kiirtva az erdőt, a birtokostól kapott fából és kőből házakat építettek maguknak. Az állami adóktól 6 évig, a földesúri szolgáltatás alól 3 évig kaptak mentességet. Az uraság vetni való gabonát is biztosított nekik az első években, s a kiirtott területeken hozzákezdtek a földműveléshez.

Mindez az 1750-es évek első felében történt. Az első anyakönyvi bejegyzések a sárospataki anyakönyvben 1750-ből valók (halálozás), az első carolfalve-i anyakönyvi bejegyzések pedig 1752-ből. Dujardin báró, a jószágigazgató 1752. július 11-én kötött szerződést a betelepültekkel. A családok 15 hold földet és kaszálót kaptak. 1752-ben már kocsmát és egy közös sütőkemencét építettek, 1777-ben pedig templomot. Nagyon nehezen éltek, többen visszaszöktek Németországba, áttelepülés is volt a három község között, és később 1785-ben újabb családok érkeztek Németországból. Mivel a károlyfalviak földjét úgy szakították ki a pataki uradalomból a határok pontos megállapítása nélkül, a 18. század folyamán a falusiaknak sok összetűzésük akadt a patakiakkal, s gyakran fordultak panaszaikkal földesurukhoz és a vármegyéhez a legelő- és erdőhasználat ügyében.

Az 1770-es években történt az országban az úrbérrendezés. Az egységes jobbágyterhek megállapításához a vármegyék vizsgálatot és jobbágyösszeírást végeztek. A károlyfalviak vallomása ezen a vizsgálaton Takács Péter – Udvari István: Zemplén megyei jobbágy-vallomások az úrbérrendezés korából c. könyvében (Nyíregyháza, 1998.) olvasható. Eszerint a falunak ekkor semmilyen úrbáriuma nem volt, nem jobbágyoknak, hanem „szabadmenetelű” embereknek vallották magukat. A Trautsohn-családnak 1776-ban magvaszakadván ugyanis az uradalom ismét a kincstárra szállt, s annak kezén maradt 1806-ig. Ekkor szerezte meg a birtokot herceg Brettsenheim Ferdinánd, aki Lindau melletti birtokáról költözött ide.

Az 1784-87-es népszámlálás szerint 233 fő (113 nő és 120 férfi) élt a faluban, 42 házban (in. Az első magyar népszámlálás, 1784-1787. – Bp. : KSH. 1960). A lakosok szántóföldi gazdálkodással, szőlőműveléssel, állattartással foglalkoztak, és követ bányásztak a Kapitány-völgyben. A pereskedések a patakiakkal tovább folytatódtak a legeltetés, az erdő- és a bányahasználat körül. Pereskedés tárgyát képezte például 1820-ban, hogy a patakiak a károlyfalvi legeltető gyerekektől elszedték ruháikat és a csapszéken elitták, vagy hogy a követ vágó emberektől a kerülő elvette ortókapájukat és csákányukat. 1826-ban az Úriszékhez fordultak, hogy mivel országos törvény írja elő a kőből való házépítést, a patakiaktól háborítatlanul vághassanak követ a Kapitány-völgyben. A két közeli sváb falu, Károlyfalva és Hercegkút nemegyszer összefogott jogainak védelmében. A sok huzavona csak az 1848 utáni úrbéri megváltással ért véget.

1829-ben a falunak 76 adóköteles lakosa volt (57 jobbágy, 6 zsellér, 1 kézműves, 11 felnőtt fiú és 1 leány), ezek 63 házban éltek. Sok betegség tizedelte a falut, 1841-ben pedig több ház leégett. A források szerint az 1848-49-es szabadságharcban egy lakos harcolt. Miután földjüket megválthatták földesuruktól, elkezdődött a község független élete.

1851-ben 480 lakosa volt a falunak, határa 385 hold volt. Az 1869-es összeírás az állatokra is kiterjedt: 123 szarvasmarha, 152 sertés, 40 méhkas, 4 ló és 1 szamár volt a birtokukban.

Az 1860-70-es években a lakosság számban és anyagiakban is megszaporodván 1863-ban iskolát építtettek, 1877-ben pedig a falu közepén álló fatemplom helyett kőtemplomot. A templomépítésről Brogli János bíró részletes feljegyzéseket készített. 1882-ben új temetőt is szenteltek. A falu szépen gyarapodott, annak ellenére, hogy sok bajjal kellett megküzdeniük: 1890-ben a filoxéra teljesen kipusztította a szőlőket, sáskasereg a veteményeket. 1891-ben tűzvész pusztította el a nyugati oldalon lévő házakat, 1894-ben a keleti oldalt égette fel a tűz, templomostul, iskolástul. Országos adományokból és biztosításból újjáépült szinte az egész falu. 1898-ban harangot is vásároltak a templomba. A szép gyarapodás a szorgalom mellett a belterjes gazdálkodásnak, s a két város (Sárospatak és Sátoraljaújhely) közelségének is volt köszönhető, ahol termelvényeiket mindig jól értékesíthették.

A község élén a mindenkori bíró állt, aki a körülményekhez képest ügyeskedve igyekezett a falu dolgait a gazdák érdekében a legjobban intézni. 1920-ban például sikerült kijátszani azt a rendeletet, mely szerint a szőlőtörkölyt az újhelyi szövetkezetbe kell beadni. Engedélyt kaptak, hogy a falu pálinkafőzőjében főzzék ki az 1919-ben betaposott 3-400 q törkölyt. 1925-ben bolt épült, mely a Hangya szövetkezethez tartozott, Winkler Antal működtette. Boltot nyitott a zsidó Stark Hermann is. 1928-ban úgy döntöttek képviselők, hogy kiválnak a sárospataki körjegyzőségből, és a végardaiakkal szövetkeznek. 1936-ban és 1937-ben közösen erdőt vásárolnak a pataki határból: a csődbement Windischgraetz Lajos Aladár birtokából 92-en vásárolnak a Nyilazó-völgyben közös erdőt, a vencsellői Borsos-testvérektől pedig 66-an a Megyer-hegy aljában a később Borsos-erdőnek nevezett részt, melyeket közösen művelnek az erdőbirtokosság keretében. 1936-ban megépült a bekötőút és a Károlyfalvát Rudabányácskával összekötő út. A falu a költségek 1/3-át állta, és a követ szállította az útépítéshez. 1943-ban bevezették a villamos áramot.

A századelőn többen kivándoroltak az országos hullámmal Amerikába az anyagi gyarapodás reményével; több család ott is maradt. A világháborúk a faluból is megszedték áldozataikat: az elsőben 13, a másodikban 18 fő esett áldozatul. A falun 1944 decemberében vonult át a front, félelemben tartva az embereket, akik a pincékben kerestek menedéket a lövedékek elől. Több idegen katona is meghalt a faluban, illetve a határban, őket a temetőben külön részen temették el. Az egyik elesett katona családját Brogli István (Pos Pista bácsi) értesítette, akinek az udvarán a haláleset történt. A háború folyamán harmincan kerültek orosz hadifogságba, többen ott is pusztultak el. Brogli Ignác (Pokoly Náci bácsi) a falu volt bírája és felesége, Rák Zsuzsanna a háborút követően mementóul keresztet állítottak a bányácski út mellett „A háború borzalmaitól ments meg Uram minket!” felirattal.

1945. április 5-én a bíró, a törvénybíró, a hitesek, a községi szülésznő és a kisbíró esküt tettek a Magyar Köztársaság szolgálatára. Pártok alakultak a faluban: kisgazdapárt Hauser András, szociáldemokrata párt Winkler Antal és kommunista párt G. (Gubás) Hochvárt István vezetésével. Tagjaikból alakult meg az új képviselőtestület. 1947-ben arról döntöttek Tóth Bálint plébános javaslatára, hogy a falu nemzetiségét véglegesen magyarként állapítsák meg, ezzel elkerülendő a lehetséges konfliktusokat és a kitelepítést. A község vezetését ezekben az években belharcok (leváltások, lemondások) jellemezték, míg 1950-ben megalakult az önálló tanács, mely 1957-ig (a tanácsháza megépüléséig) még a tanácselnök lakásában székelt, csakúgy, mint azelőtt is a bíró házában. 1951-ben az egyéves évfordulón óriási ünnepséget tartottak politikai kampánnyal egybekötve, s Rákosi elvtársnak felajánlva a munkaversenyt az őszi mélyszántásban.

Földigénylő bizottság is alakult, és 1947-ben konfliktusokkal ugyan, de megtörtént a földosztás. Ezt követően a gazdaságok több mint fele 5-10 holdas, 1/4-e 0-5 holdas, 1/5-e 10-20 holdas, 1/5-e 20 holdnál nagyobb területű lesz.

1956. október 29-én a Borsodmegyei Munkástanács felhívására a faluban megalakították a Nemzetőrséget és a Nemzeti tanácsot. A Nemzetőrség parancsnoka Rák Márton (Pöttyös) lett, a Nemzeti tanács elnöke Hauser András. Az új testület azon melegében elhatározta, hogy visszahozzák az iskolába az onnan 5-6 évvel azelőtt eltávolított kereszteket, s ezt rögvest meg is tették. November 1-én ismét összeültek, mert egyesek a volt vb. elnök, Naán Ferenc eltávolítását indítványozták a Nemzeti Tanácsból, de a Tanács nem értett ezzel egyet.

1958-ban a lakosok adójából tanácsházát építtettek, bár ezt nem helyeselte mindenki; ez az állam feladata lenne – mondták. Az épületben orvosi rendelő is helyet kapott, később ide költözött magánházból (Butkay Mihály) a posta is. 1959-ben a kisgátiak (különálló tanya) kezdeményezték, hogy Sárospatak helyett a faluhoz tartozzanak. Ez meg is valósult, azzal a feltétellel, hogy a terület is a falué lesz.

1960-ban megalakult a Szorgalom Termelőszövetkezet 120 taggal, Velti Vendel elnökletével. Csak egy gazda, Hoffmann József nem lépett be, ő elég nehezen boldogult a következő években. 100 férőhelyes istállót építettek, a földeket összeszántották, vettek 2 traktort, szőlőt telepítettek. Négy év önállóság után a sátoraljaújhelyi Új Erő Termelőszövetkezethez csatlakoztak. Ezt követően csökkent a tagság és a tevékenység eredményessége is. Ezzel párhuzamosan a háztáji gazdálkodásban is visszaesés mutatkozott. Ez a tendencia máig is tart.

A tömegszervezetek működését több-kevesebb sikerrel szorgalmazta a tanács. Alakult Nőtanács, Hazafias Népfront. Ezeknél jobban működött a KISZ (titkára Bartus András, majd Bartus István, Cilli Márton), mely a fiatalok szabadidejét szervezi később majd sikerrel, és kiemeli a tanácsülés a szülői munkaközösség és az önkéntes tűzoltók munkáját is.

A 70-80-as években a mezőgazdaságban szinte csak az asszonyok maradtak, az aktív keresők 40%-a az iparban, 30%-a a szolgáltatásban dolgozik a közeli városokban. A szülői munkaközösség sem tudta megtartani az iskolát, a felső tagozatosok 1962-től Újhelybe járnak, s a 80-as években az alsó tagozat is megszűnik. Viszont ezen az áron – az iskolából – óvodája lesz a falunak. 2-3000 kötetes könyvtár működött a tanácsházán elhelyezve, évi 50-70 olvasóval, sajnos 1983-ban megszűnt. Mozi-vetítés is volt heti 1 alkalommal - a mozigépész az ezermester Brogli Ignác -, de a 80-as években ennek is vége.

Az önálló tanács egyre inkább afféle mellérendeltségi viszonyba került a sátoraljaújhelyi Városi Tanáccsal, amely szakmai irányítója volt, mígnem 1984-ben megszűnt, és közigazgatásilag a város részévé vált a község. Ez az infrastruktúra fejlődését hozta: aszfaltutakat építettek, bevezették a vízvezetéket, a 90-es években a gázt, javítottak a közvilágításon, buszmegállót építettek, megszervezték a szemétszállítást, szennyvízcsatornát építettek. A hiányérzet mégis megvan az emberekben, hogy nem a falu intézi a maga sorsát.

Az erő eddig a Német Kisebbségi Önkormányzat létrehozására volt elég 1994-ben Hochvárt János elnökletével, ez enyhíti ezt a hiányérzetet. A kisebbségi önkormányzat mindenekelőtt a nemzetiségi kultúra felélesztésén, ápolásán fáradozik, tánc- és énekcsoport működtetésével, rendezvények szervezésével, kézimunka-kiállítás készítésével, a német nyelv tanulásának segítésével, más sváb községekkel kapcsolatot tartva. Ehhez az anyagi feltételeket is igyekeznek megteremteni: a Faluházzá újított tanácsházához felújítva hozzákapcsolták a volt pártházat az önkormányzat helyiségeként, a volt cselédház helyén szabadtéri színpadot építettek, és falumúzeum berendezését is tervezik.

A hagyományos paraszti életforma felbomlásával a falu zártsága is megszűnt. A keresőképes emberek szinte mind a városban dolgoznak, a fiatalok főleg tanultabb része elhagyta a falut, viszont sokan idenősülnek, ide jönnek férjhez, és a városból is egyre többen költöznek ki. Egyre inkább Sátoraljaújhely afféle „kertvárosává” leszünk.

2001-ben ünnepelte a falu betelepülésének 250. évfordulóját. Ebből az alkalomból készült el a falu monográfiája Hauser Zoltán alkotó-szerkesztő munkájának eredményeként: Carolfalve Karlsdorf Károlyfalva címmel (Károlyfalva, 2001.), melynek alapján készült ez a történeti összefoglaló.

2003-ban a lakónépesség száma: 319, a lakások száma: 144, a távolság Sátoraljaújhely központjától 6,3 km. (A Magyar Köztársaság helységnévtára 2003, Bp. : KSH. 2003.)

Trifonovné Karajz Borbála

Kezdőlap