Karajz Margit:
A
pincék a gazdaságban
Amikor 1752-ben Trautson
János herceg Németországból, a Fekete-erdő vidékéről hozott ide 16 sváb
családot – akik önszántukból a jobb jövő reményében vállalkoztak erre – , hogy
a mostani Károlyfalva területét benépesítse, akkor a mostani falu helyén erdő
volt. A 16 család először a Somlyód-domb oldalában csinált pince-házakat, de az
a rész igen huzatos volt. Így elkezdték a mai falu területén, a szélvédett
völgyben kiírtani az erdőt, és ide telepedtek le. Így mesélték a régi öregek. A
falut a herceg Károly nevű fiáról nevezték el Karlsdorfnak. 1777-ben már
fatornyú templomot is építettek maguknak őseink a falu egy utcájának közepén.
Aztán folyamatosan írtották az erdőt a hegyoldalakon is, és szőlőt is
telepítettek.
A faluhoz közel lévő
domboldalakba pincéket ástak maguknak. Ezekben a pincékben tárolták a
megtermelt bort, krumplit, répát, zöldséget, amit télen meg kellett védeni a
fagytól, tavasszal a fonnyadástól. A falu nyugati oldalán így 3 pincesort is
kialakítottak. Az alsó pincék (a miénk is itt van) hasonlóan a hercegkútihoz
teraszos, 4 sor is van egymás fölött. A középső pincék – ez a legkisebb – egy
sorban vannak az egyik Hosszúhágóra vezető út egyik oldalában. A felső pincék
kicsit feljebb vannak egy másik Hosszúhágóra vezető út mindkét oldalában, az út
mellett árokkal, ami a hegyről leömlő vizet elvezeti. Mára már nagyon sok pince üres, beszakadt,
nincs használva. Ahogy a faluból elkezdődött az elvándorlás a városba a
munkahelyek miatt, a faluban csökken a lakások száma, a házak is üresen állnak,
nincs mezőgazdasági termelés, nincs állattartás, már a pincékre sincs nagy
szükség. A nagy esős, árvizes tavaszokon sok pincébe belejön a víz,
beszakadnak, pusztulnak.
Arról szeretnék írni,
hogy az én gyerekkoromban (1950-es 1960-as évek) mire is használtuk a pincét,
és arról is, amiket anyukám mesélt el, amiket már ő is csak úgy hallott az
öregektől, és a háború idejéről. Már régen is történtek a felső pincesoron említésre
méltó események. Ez a pincesor a legvédettebb a fák között, és a legszebb is. Hogy
milyen szokás volt régen a pincézés, mint szórakozás, arról Kovács Lajos
kántortanító részletesen írt Károlyfalvát
bemutató írása Etnografia c. fejezetében. Sok időt töltöttek a
károlyfalviak a pincék között, a vendégeket is gyakran invitálták a pincékhez,
s ott látták őket vendégül. Népszokás is kapcsolódott a pincékhez: a karikavasárnap
a nagybőjt első vasárnapján, farsang végén, amikor a megtüzesített karikákat
végigvetve a pincesoron, világgá kiáltották a farsang eseményeit. Ugyaneznap este
történt a kocsmában a legényavatás, amely már Kovács Lajos idejében is csak
emlék volt. Anyukám mesélt egy másik szokásról is, de nem tudom, hogy ez szokás
volt-e vagy csak egyszeri alkalom, hogy a felső pincéknél a pincékből kiűzték
az ördögöt szenteltvízzel. Ő arra emlékezett, amikor Bakszi (Rák István) volt
az ördög megszemélyesítője. Minden pincébe bement, s szenteltvízzel űzték ki
onnan. Anyukám mesélt arról is, hogy a második világháború idején, mikor a
román katonák bejöttek a faluba, és elszállásolták magukat a házaknál, a fiatal
lányok és öregasszonyok kimenekültek a felső pincékhez, vitték magukkal a
dunnát, párnát is, ott aludtak a pincékben. Nekünk nem volt a felső pincéknél
pincénk, de a rokonoknak igen, s oda menekült anyuka a lánytestvéreivel a
katonák elől. Teri a legkisebb testvérük másfél éves kisgyermek volt. A
nagymama egyik este bekötötte a pólyapárnába, és a hátára kötötte a
trakkosponyvával. Félt itthon maradni, és este a koromsötétben, szakadó esőben
menekült a kisgyerekkel a pincékhez. Akkor még világítás nem volt, a sötétben
eltévedt félelmében. Ázottan, sárosan ért a síró gyerekkel a pincékhez. A
pinceajtóhoz közel az öregasszonyok voltak elhelyezve, hogy a fiatalokat
megvédjék a katonáktól.
Nekünk két pincénk is
volt az alsó pincesoron egymás mellett. Az egyikben a boroshordókat tartották.
Tehenes szekerekkel vitték ki a musttal teli hordókat a pincékhez, ott a
lépcsőkön leengedték valahogy, nehéz munkával. Ezután kezdett a must forrni.
Ekkor nem volt szabad a pincébe menni, de még a mellette lévő másikba sem, mert
a mustgáz halálos. Voltak a faluban is, akiket a mustgáz ölt meg. Égő
gyertyával mentek le óvatosan a lépcsőkön, s ha még elaludt a gyertya, gyorsan
vissza kellett fordulni. A másik pincében tartottuk a krumplit, répát,
zöldségfélét, almát télére. A tehetősebbeknek otthon az udvaron is volt
pincéje. A tornácról lehetett lemenni, vagy akinek széles udvara volt, a
pitvarajtóval szemben épített nyári konyhából jártak le a konyha alatti pincébe.
Előfordult a hátsó udvarban önállóan épített, ásott pince is. Láttam, hogy a
régi öregek, a barátnőim nagyszülei meg dédszülei nyáron mindig főztek sört.
Árpából, komlóból főzték, és azt az otthoni pincében tartották, hogy nyáron, ha
a munkából megjöttek, hideg legyen. Nem emlékszem, hogy mi főztünk volna sört.
Nekünk még kút sem volt az udvarunkon. Az utcáról, közkútból hordtuk a vizet.
Ezt azért mondom, mert tehenünk volt, amit fejtünk. A tejet nyáron le kellett
hűteni, majd altatni, hogy tejfel legyen belőle, amit az újhelyi piacon eladtak,
hogy legyen pénz, amiből ruhát, cipőt lehetett venni. Akinek az udvarán nem
volt pincéje, de volt kútja, az a kútvederben leengedte a a vízbe a tejet
lehűteni. De nekünk kutunk sem volt, ezért a kifejt tejet nyáron, amikor nagy
meleg volt, el kellett vinni az alsó pincesorra a pincébe lehűteni. Ha lehült,
hazahozták altatni. Emlékszem, mindig Monika néném vitte-hozta, ő már nagylány
volt, és még nem ment férjhez, itthon volt még. Aztán később már volt
tejcsarnok, és oda hordtuk a tejet eladni.
A megtermelt krumplit,
répát is tehenes szekérrel vitték a
pincébe. Ott a szekérbe beöntött krumplit, répát vesszőkasokba felszedték, és
lent a pince aljába leöntötték. De bizony voltak olyan esős tavaszi hóolvadások
is, hogy a pincébe belejött a víz. A pince aljába volt ásva egy mélyebb gödör,
és ha abba megjelent a víz, már vigyázni kellett. Eleinte csak a gödörből
hordták ki a vizet naponta, de ha már ezt nem győzték, gyorsabban megtelt a
gödör, hurcolkodni kellett. A hordókat, krumplit sokszor már gumicsizmában a
vízből hordták fel a pince torkába és a lépcsőkre. Az alsó pincék sok lépcsőn
vezetnek le pince aljába, nem úgy mint a felső pincék, azok egyenesen haladnak
a partoldalba vizszintesen vájt pincékbe. Régen állatokat tartottunk, sok
krumpli, répa kellett egész télen a jószágnak, így még tavasszal is volt
belőle, hogy az újig kitartson.
A férfiak munkája volt
a pincében a borok színelése. A tiszta bort gumicsővel leszívták a hordóalján
összegyűlt „seprűről”, vigyázva, hogy fel ne zavarják. A seprűből pálinkát
fözettek. A kiöblített hordókba a leszinelt bort visszatöltötték. A borospincék
falait bársonyos penészgombák vonták be. Engem mint gyereket mindig különös érzés
fogott el, ha a pincébe lementem. Aztán tavasszal, amikor a pincében lévő
krumpli csirázni kezdett, elmentek, hogy a krumplit lecsirázzák. A csirákat
leszedték és kidobták, hogy ne szívja a krumplit, ne fonnyadjon.
A felső pincesor szép kirándulóhely
ma is. A fái árnyékot adnak, a pincéket befutotta a borostyán, néhol még az
utakat is. Vasárnap délután pihenésként és szórakozásként is a férfiak,
barátok, néha még a falu papja is kimentek a felső pincékhez, megkóstolták a
bort, kártyáztak, jól érezték magukat. Apuka legénykorából maradt meg egy
mondás is, amikor a vasárnap délutáni litánia helyett a legények elmentek a
pincébe, felhoztak egy lopó bort és iszogattak, beszélgettek. Közben a
templomban beharangoztak a litániára. Ekkor mondták: „Elszakadt a rózsafűzér”. Vagy
ilyen szólás volt az is, ha keresték a borospoharat: „Hol a pohár? Pup Janinál!”
Amikor Frikker János volt a falunk papja, még többen éltek a faluból
elszármazott papok közül. Az ő idejében minden évben Péter-Pálkor hazahívta a
még élő, faluból elszármazott papokat. Délelőtt a templomban együtt miséztek,
délután kirándultak a felső pincékhez, szalonnát sütöttek, beszélgettek, jól
érezték magukat.
Most újra kezdődik
valami hasonló. Már pár éve a felső pincesoron nyáron megrendezik a Nyitott
pincék napját. Ez a pincesor ma is nagyon szép. Van ugyan sok régi pince, ami
beszakadt, nem használják, de többen – és nemcsak falusiak – ásnak új pincéket,
nagyokat, csak a bor tárolására, szépen kialakítva kirándulóhelynek, vendégek
fogadására. Ők kinyitják ezen a napon a
pincéiket, és lehet menni bort kóstolni. Ilyenkor hazavárják a rendezők – a részönkormányzat
képviselői – a faluból elszármazottakat is. Van kulturális műsor is a
felállított színpadon, melyet a kirakott székeken kényelmesen ülve végig lehet
nézni. A sátor alatt a képviselőasszony pincéje előtt babgulyást főznek,
lapcsánkát sütnek, és a fellépő vendégeket s a falusiakat is megkínálják egy
tál étellel. Még sátoros árusok is kijönnek. Aki akarja, jól érezheti magát, megveheti
a kóstoló poharat, amely mellé jegyeket kap a borkóstolásra. Itt a Tokajhegyalján manapság (2013) igen
dívik a borkultúra, a Nyitott pince-programok. Erdőbényén, Tolcsván,
Hercegkúton ezek már szinte országos méretűek. Nálunk nem erről van szó, bár
itt is talán több az újhelyi és környékbeli vendég, mint a falusi. Pedig az is
lehetne a cél, hogy a falusiakat jobban összefogja ez a rendezvény. Kovács
Lajos leírásában is azt olvassuk, hogy a károlyfalvi svábok mindig büszkék, „rátartiak”
voltak arra, hogy önerőből, összefogva haladtak alőre. Ma ezt már nem
mondhatjuk el Károlyfalváról. Pedig olyan kevesen vagyunk már, lassan elfogy a
falu, mégsincs köztünk összetartás, egyetértés. Széthúzás van, ellenségeskedés
a Német Kisebbségi és a Részönkormányzat képviselői között. Ez már nem a régi
szorgalmas Károlyfalva. Már nem ragaszkodunk a gyökereinkhez, önzőek lettünk.
Már nem kell az Isten sem, mint őseinknek, akik két templomot, parókiát is
képesek voltak önerőből felépíteni. Mára már kiürült a templom is. Pedig akinek
nincs múltja, nem lesz jövője sem.