Készítette: Kovács Lajos
r.k.k. tanító
Károlyfalva, 1936. június hó
1-jén
Károlyfalva kisközség
Zemplén vármegyében, Sátoraljaújhelytől, a vármegye székhelyétől 7,5 km-nyi távolságra
délnyugati irányban, és Sárospataktól, járási székhelytől 6 km-nyire északi
irányban fekszik. A két város között lévő műúttól 700 m távolság választja el.
Az Észak-hegyaljához tartozó hegyek által félkörben határolt medencében épült.
Nevét Trautsohn Károlyról, a birtokos régi urának fiáról kapta. Körülötte a
következő városok és községek vannak: Sátoraljaújhely (északkeletre), Végardó
(kissé délkeletre), Sárospatak (délre), Hercegkút (délnyugatra), Makkoshogyka
(nyugatra) és Rudabányácska (északkeletre).
A község keletkezésének
történelme szorosan összefügg Sárospataknak, a kuruc-labanc világ utáni
történelmével. Ugyanis az 1697. her. Waudemont császári tábornok alaposan
megtizedelte. De később a II. Rákóczi féle szabadságharc leverése után az
országban kitört kolera (csoma) járvány, mely e vidéken kétszer is dühöngött, a
lakosságot nagy részben kipusztította. II. Rákóczi Ferenc idegenbe menekülése
után birtoka, melyhez a község is tartozott, a királyi kincstárra szállott.
Rövid időre rá Trautsohn János Lipót, ki Donát fejedelme III. Károly rokona és
I. József kamarása volt, ígéretet kapott I. Józseftől, hogy a Rákócziak birtokának
e részét megkapja. A Trautsohn család a magyar nemesek sorába már ekkor fel
volt véve, mert Trautsohn Pál Sixtus már 1609-ben nyerte ezt el. Így semmi
akadálya sem volt annak, hogy későbbi utóda a már említett Trautsohn János Lipót
fejedelem ezt az uradalmat magának és fiú utódainak megvegye. Így történt aztán,
1720-ban e vétel 200 000 rénesi forintért be is következett. Utána fia,
János Vilmos következett, aki alatt bejöttek községünk és a szomszédos
Hercegkút sváb lakosai. Maga a birtokos nagyon keveset tartózkodott itt Du
Jardin báró, aki 1740-től az uradalom igazgatója volt, látva a nagy
néptelenséget és munkás kéz hiányát, ő telepítette le közvetlenül ide a
svábokat. E telepeseket valószínűleg a német–francia határ mentéről hozatta
(Schwarczwald, Würtenberg, Belfort), mert a családok nevei között franciás
eredetűek (Brogli, Lauber) vannak. Az utat szekereken tették meg a Duna mentén
haladva. A mai nemzedék kb. negyedik leszármazottja a bevándorlóknak, s így
személyes emlékeik nincsenek, de az öregebbek egységesen mesélik, hogy mintegy
46 család tette meg ezt az utat. 30 család a mai Hercegkúton és 16 család
Károlyfalván telepedett le. Az Adalékok Zemplén megye történelméhez című
munkában a telepítésről annyi van bejegyezve, hogy "„754-ben építtetett és
telepíttetett be svábokkal Carldorf és Trautsohndorf” (t. i. Károlyfalva és
Hercegkút). A telepítés éve tehát az 1754. esztendő, s közvetlen telepítő Du
Jardin báró. De megemlékezésképpen az egyik községet a birtok uráról
Trautsihndorfnak, később Trautsonhnfalvának (ma Hercegkútnak) nevezték el. A mi
községünket pedig a birtokos herceg egyetlen fiáról Károlyról, eleinte
Carldorfnak, majd az 1896. évtől kezdődőleg Károlyfalvának nevezték el (ez lefordítása
német nevének).
Az öregebbek elbeszélése
szerint a község helyén hatalmas erdőség volt, s a letelepedés után az erdő
kiirtásához fogtak a bevándorlók. Habár, nem egy évig az uradalom látta el őket
mindennel, nagyon sanyarú volt a sorsuk. Fából építettek maguknak kunyhót, s
abban pihenték ki nehéz munkájuk fáradalmait. Többen bele is untak ebbe az
örökös munka hajszolásába, s elszökdöstek. De valószínű, hogy nem messze
mentek, hanem a szomszédos községekben telepedtek meg, és idők folyamán
beleolvadtak a magyarságba. Akik itt maradtak, a kiirtott területeket
bevetették, s így kezdtek termelni. Első termelvényüknek eredményét azután egy
kemencében sütötték meg, mint a 16 család. Ugyanis a sok munka lefoglalta őket,
s így csak egy sütőkemencét állítottak fel. Ez is mutatja, hogy a legnagyobb
testvéri szeretetben éltek egymással. Kitartó munkával aztán mind és mind több
területet hódítottak el az erdőtől, s hozzáfogtak kőházak építéséhez. Ezen
épületek közül azonban már úgy mint volt, egy sincs meg, mert azokat vagy
átépítették és bővítették, vagy pedig lebontva újból építették. Ma a legrégibb
ház 1845-ben épült. Voltak közöttük ügyes kezűek, akik a Nyilazó erdőben talált
kőbányában kereszteket faragtak az elhaltak sírjaira.
Templomot 1777-ben
építettek. A templom kőből épült ház alakú volt, mely tetőzetének előrészén
fából épített kis torony magaslott ki, mint általában a kápolnáknál. A ma is
élő öregebbek közül többen emlékeznek a templomra, mert egészen 1877-ig állott.
(Ekkor építettek ugyanis új templomot.) Az öregek elbeszélése alapján meg is
rajzoltam a templom képzeletbeli rajzát, amit melléklek. Mikor ezt megmutattam
az elbeszélőknek, ilyennek ismerték azt el. Mind a két sarkán hatalmas kőtömb
állott, nehogy a mellette elhaladó szekerek a falat lehorzsolják. Kerítése nem
volt, mert a ma álló iskola előtti úttesten ajtajával dél felé volt építve.
Mivel ez az akkori község központjára esett, mind a két oldalon út vezetett
mellette. A nyugati oldalon egy keskenyebb, a keleti oldalon pedig egy
szélesebb. A szomszédságban lévő házak udvarába is nehezen lehetett befordulni,
nemhogy kerítést lehetett volna köréje csinálni. A kórus is csak kezdetlegesen,
fából épített emelvény volt, ahová létrán járt fel az akkori „száraz kántor”,
mert orgona nem volt. Pappal Sárospatakról voltak ellátva.
Iskola azonban ezután még
sokára épült. Csak magán házaknál tanította egy-egy értelmesebb ember
gyermekeket, akiket „Schulmeister”-nek neveztek. Ezen idő alatt azonban a
birtokos személyében is változás történt. Ugyanis Trautsohn János Vilmosnak fia
Károly, ki mint említettem, egyetlen gyermeke elhalt, úgy hogy mikor apja
1776-ban lehunyta szemét, örökös nélkül maradt a hatalmas vagyon. Így az
uradalom ismét a kincstárra szállt, s annak a kezén maradt 1806-ig. Így több
uradalmi igazgató fordult meg ez időben a birtokon. 1806-ban szerezte meg a
birtokot herceg Brettsenheim Ferdinánd római szentbirodalmi herceg, aki felcserélte
a Bodeni tó mellett lévő Lindaut e birtokkal. Terve az volt, hogy állandóan a
birtokon fog lakni, de 1823-ban meghalt, s addig nem sikerült ezt
megvalósítani. Halála után fia Ferdinánd lett a birtok ura 1855-ig. Akkortól
pedig özvegye vezette a birtokot egészen haláláig, 1875-ig.
Öregebb svábok mesélik, hogy
ez időben a hajdúk nagy szigorúságban hajtották végre a dézsmát. Egyiknek
nagyanyja, aki megérte még az adóztatás idejét, az mondotta – „fizessétek
szívesen az adót, s örüljetek, hogy nem ismeritek a dézsmát”.
1848/49. szabadságharcban
kevesen vettek részt, csak egy Naán nevezetű volt, aki a harcosok közé állott.
majd ennek leverése után oroszok is megfordultak a községben, akikről úgy
emlékeznek meg, hogy a zöld diót és tököt fogyasztották. Különben a lakosok
tőlük kárt nem szenvedtek.
Ezideig sok bajjal, gonddal
küzdött a népesség. nem is fejlődött kellőképpen. Elbeszélés szerint ekkor még
csak mintegy 30–35 ház állott, s azok is náddal vagy szalmával fedettek voltak.
Pedig az 1841-ben történt tűzeset miatt a legtöbb ház leégett, de tehetségök
nem volt, hogy az újabb lakásokat szebbekké és kényelmesebbekké építhessék. Az
ezután épült házak is csak nád vagy szalmafedéllel készültek. A szabadságharc
eredménye, amikor is a földjeiket földesuraktól megválthatták, már nagyobb lendületet
adott a község fejlődésének és tulajdonképpen akkor következett be a község
független élete. Egyedül csak a kolera járvány volt az, mely a község lakóinak
számbeli gyarapodását megakasztotta, de vagyonilag így megmaradtak jobban
állottak, mert a megmaradt birtokrészt is ők örökölték. E jobb anyagi viszonyok
eredményezték aztán, hogy 1863-ban iskolát építettek egy teremmel, s a
gyermekek tanítására tanítót is hívtak. Az első tanító Nevelős Adolf volt. A
tanítás ekkor még német nyelven folyt. Csak a későbbi évtizedekben változott át
a tanítási nyelv először részben, majd egészben magyarrá.
Az 1870-es évekre már
kiheverte a község a kolerajárványt és annyira megszaporodott a lakosság, s
anyagiakban is jól állván, új templom építéséhez fogtak. E templom építésének
történelmét, ami az 1877 évben történt, részletesen megírta Brogli János a
község akkori bírája, majd törvénybírája. Érdekes ebben az, hogy erős vita volt
afölött, vajon a régi helyére, avagy akkor az út mellett elterülő játszótérre
építsék-e a templomot. Az „alvég” azon vitázott, hogy ha a játszótérre építik
akkor nem lesz szép helyen, mert a községbe jövő nem láthatja mindjárt a
templomot. Így ezek a régi helyre kívántak építeni, mert az a hely e szempontnak
kedvező volt. A „felvég” pedig azon erősködött, hogy a játszótérre kell
építeni, mert a régi kistemplom mellett is alig lehetett nekik elmenni
megrakott szekérrel, s ha most a nagyobb templomot felépítik, ők nem fognak
tudni elhajtani mellette. Végül is az utóbbi szempont győzött, s elhatározták,
hogy az út melletti részre építik. Ezek után fogtak hozzá a régi templom lebontásához.
Mikor az oltár háta mögötti falat már majdnem teljesen lebontották, a falban
találtak egy faragott kőből készített ládácskát, melyben három darab rézpénz és
két ólomlemez vastagságú ezüst pénz vala rejtve. A ládikóról a templom építést
naplószerűen leíró nem emlékszik meg többet, de megkérdeztem az öregebbeket,
akik azt mondták, hogy a benne talált pénzzel, valamint az akkor forgalomban
lévő pénzegységből is néhányat beletéve, az új templom falában is ugyanúgy,
mint a régiben volt, az oltár háta mögötti falba, mintegy térdmagasságban,
tehát 50–60 cm-re helyezték el. Így annak ma is ott kell lennie.
Az építés egyes fázisainak
befejezésekor ünnepségeket is rendeztek, amikor szavalatokkal, felköszöntőkkel
üdvözölték a templomépítőket. Az építés csak a következő esztendőben lett
befejezve, s azt 1878. június 10-én szentelte fel Prámer Alajos tolcsvai
főesperes. Ez új templomban már orgona is építtetett.
1882-ben új temetőt is
szentelnek, mert a régi már nem volt elég. Szorgalmasan munkálkodva ezen idők
alatt is, a házak száma megkétszereződött, s a mindig több erdőirtás helyén
szántóföldek lettek. Az „Adalékok Zvt” azt mondja „I. osztályú szántóföldje 252
hold”. Ez azonban csak része a község lakói birtokának, mert ezenkívül nagyon
sokat vásároltak össze a szomszédos községek határaiból. Ma is az a helyzet,
hogy kétszer annyi birtok van idegen község területén, mint a község belső területén.
Ma a község egész határa 524 kath. hold. Pedig bajokkal kellett küzdeniök, mert
1890-ben, mikorra már a filoxera teljesen kipusztította a szőlőket, június
15-én isszonyu sáskasereg lepte el a veteményeket és pusztította. A legnagyobb
pusztítást a sárospataki határban lévő birtokon vitt végbe. S mégis e
megpróbáltatások közepette is meg tudták tenni, hogy az iskolát 1891-ben újból
zsindelyeztetik. Ezen munkák elvégeztetéséhez meg a templomépítéshez senki sem
járult hozzá pénzbeli adománnyal, s mivel a községnek kegyura nem volt, mindent
a maguk keresményéből kellett fedezni. Hogy ebben el nem szegényedtek, sőt még
amint mondom, újításokra is gondoltak, szorgalmuk mellett belterjes gazdálkodási
módjuknak és két város (S.újhely és S.patak) közötti elhelyezkedésének
köszönhető, mert a városokban termelvényeiket mindenkor jól értékesíthették. Az
említett 1891-ben szerezte be a község az új fecskendőt, amit sajnos már abban
az esztendőben tűznél kellett használni, ugyanis szeptember hó 10-én tűz ütött ki
a nyugaton lévő házak egyikében és egy fél óra alatt az egész nyugati rész a
lángok martaléka lett. A felbecsült tűzkár 58 000 forintot tett ki. Ez már
oly sérelmesen érintette a község lakóit, hogy a károsultak megsegítésére
mozgalom indult, minek eredménye 1200 forint készpénz lett. (Adakozók: F. M.
minisztérium 300 forint, Jószív Egylet: 500 forint, gróf Walis Gyuláné 200
forint, Desseffy Sándor csanádi püspök, aki azelőtt Sárospatakon plébános volt,
s így a községnek is plébánosa 200 forintot.). A házak jó része már ekkor
biztosítva is volt, s így azokból, valamint az adományokból is a nyugati oldal
teljesen újjá épült. E házak már szebb kiállításúak voltak, mert tetejüket
zsindellyel és néhol cseréppel fedték. De a sors mintha csak azt akarta volna,
hogy a község egyöntetűvé épüljön, ismét haragját töltötte a házakon 1894-ben
ismét egy hatalmas tűzvész sepert végig a községen, elpusztítva most már a
keleti oldalt az iskolával és a templommal együtt. Az erős szélben védekezni
sem lehetett. E tűzvésznek hivatalosan megállapított kára 45 860 forint
volt. A gyűjtés ismét megindult, s 660 forint gyűlt össze. (Adakozók: Szekernek
Kálmán sárospataki plébános 50 f., Dr. Kun Zoltán 10 frt., herceg Windischrätz
Lajos 100 frt., Jószív Egyesület 400 frt., Desseffy Sándor csanádi püspök 100
frt.) E tűzvész után újjá épült a keleti oldal is. A házak most már itt is
zsindelyesek, sőt imitt-amott már cserepes ház is épült. A templomot és az
iskolát még abban az esztendőben betetőzték. Így a község ismét a rendes
kerékvágásba jutott és tovább fejlődött, 1898-ban egy 213 kg-os harangot is
vásárolnak, amelyet nagy ünnepség keretében szenteltek fel és helyeztek el
Isten dicsőségére a toronyban.
A község helyrajzát már
nagyjából előbb említettem, s most inkább e hely megválasztásának szempontját
akarom kifejteni.
Elbeszélés szerint a
községtől délfelé eső Somlyód nevű dombon telepedtek meg a bevándorlók, ahol
állítólag II. Rákóczi Ferencnek egy méhese volt. Valószínű az is, hogy pár
hetet ezen a dombon tartózkodtak, amíg az új környéket jobban meg nem ismerték.
Mikor pedig megismerték, belátták, hogy az említett domb nem megfelelő az
állandó letelepedésre, mert nyílt helyen lévén, a szél nagyon járta, hanem
inkább oly helyet kellett keresniök, ahol a hideg északi széltől meg lesz védve
az otthonuk. S úgy látszik, erre legmegfelelőbbnek találták a község mai
helyét, mert ezt a Nagy és Kis Száva teljesen megvédi az északi széltől, habár
így egy körülzárt medencében helyezkednek is el, amelyből csak dél felé van
sima kijárás. E szempont vezethette a letelepedőket. A községet így egy, a
medencéből alig kiemelkedő kis dombhátra építették, amelyet valószínűleg a víz
a hegyekből lehordott törmelékekből épített ki. Ezzel akarták biztosítani
magukat a talajvíz káros hatásától, hogy ide építették a házaikat. Nagyobb
folyó a község határában nincs, csak apróbbak, amelyek források vizét viszik le
a Bodrogba és a Ronyvába. Ezek legnagyobb része is a nyári időkben kiapad s
csak egyik-másik marad meg. Pedig hegyek tekintetében nem szűkölködik a község,
mégis kevés a forrás vize. Úgy látszik a talajban lévő agyagréteg (víz át nem
eresztő réteg) nagyon kevés helyen éri el a föld felszínét. Ez a kutak
vízellátó képességéből is megállapítható. Ugyanis a kutak hiába 8–10–12 méter
mélységűek, melegebb és esőtlenebb nyár idején kiapadnak. Ez pedig azt
bizonyítja, hogy a kutak vizei a talajvízből gyűlnek össze, nem pedig a hegyek
általában bővizű forrásai táplálják azokat. A kútvíz itt meszet tartalmaz és
így nem a legkellemesebb ízű. A hegységek és a körülvevő dombsorok nevei a
következők: Hibli, Kis-Szava, Nagy–Száva, Bancsi Hosszú hágó, Megyer, Gát). A
hegyek kialakulása eroziós, de a dombok már víz által alkotottak. Szépséget
kölcsönöz a vidéknek az, hogy a dombok szelíd hajlásúak és eléggé jó talajúak,
jó szántóföldek, ami a szemnek is kellemes látványt nyújt. A hegyek között gyönyörű
szép dús pázsitú völgyek vannak, amelyek a szomszédos város lakói szívesen
keresnek fel. Sőt, több alkalommal messzebbről is (pl. Nyíregyháza) nagy
csoportokban jönnek el megnézni a szép tájakat. Különösen szép a Kalajka nevű
völgy. A hegyekről pedig nagyon szép kilátás van a Bodrogközre. Szép még a
Megyer tetején lévő régi kőbánya is, melyet a víz elárasztott s most hatalmas
sziklafalakkal körülzárt tengerszemnek tűnik fel. E helyet is nagyon sokan
keresik fel.
A község lakói mind
földmívelők s belterjes gazdálkodást űznek. Földjeiket szeretik s azokat a
legnagyobb gonddal és szorgalommal gondozzák. Ennek köszönhetik, mint már
említettem, hogy sok mostoha körülményekből kiláboltak. Említésre méltó az,
hogy egy-egy család 6–10 hízott sertést is leöl évenként, amelynek szalonnáját
kitűnően elkészítik, a környéken szívesen veszik meg a Sváb-szalonnát.
Zöldségfélét nem termelnek, úgy hogy ezeket a városokban szerzik be, sokszor
még a maguk szükségletére is. Erdős vidék lévén, nagyon sok vadon termő
gyógynövény található itt. Ezeket azonban nem szedik, mert olyankor
gazdálkodásukban vannak elfoglalva. Az utóbbi időben azonban már a csipkebogyó
szedését megkísérelték és annak árából meglehetős mellékjövedelemre tettek
szert. A gyümölcs nagyobb mértékű termesztése irányában most folyik az érdeklődés.
Az utóbbi időben több ezer gyümölcsfát is ültettek. Ezen telepítésekre pedig
nagy szükség volt, mert az 1929 évi hideg tél a gyümölcsfák 50–60 százalékát kipusztította.
Ilyen hőmérsékleti különbségek nem szoktak előfordulni, s ilyenre nem is
emlékeznek. Rendkívüli természeti tüneményről is csak egy alkalommal tudunk. Ez
pedig egy földrengés volt. Erre azonban személyesen senki sem emlékszik, mert
kb. az 1800-as évek közepe táján történt. Csak hallás után mesélik, hogy a
földlökések oly erejűek voltak, hogy a falakon a tányérok meglódultak s a
szőlőkarók egyik-másika helyéről kimozdult. Károsodás ebből a község lakóit nem
érte, mert semmi sem rongálódott meg. Az éghajlat is elég kedvező, mert a
hegyek által északi széltől védettsége miatt a növények kb. két héttel hamarabb
fejlődnek ki, mint a hegyek északi oldalán elterülő községekben. A csapadék
mennyisége is kedvező a többi vidékekhez viszonyítva.
Az eddig elmondottakból
kitűnik, hogy a lakosok mindig a saját erejükre voltak utalva s a csapásokat is
legtöbb esetben a maguk szorgalmával, igyekezetével kellett kiheverniök. Ennek
hatása meg is látszik a nép lélek kifejlődésén is. Templomukra és iskolájukra
nagyon büszkék, s ha valaki érdeklődik azok állapota iránt, nem mulasztják el
megemlíteni, hogy azokat saját erejükből építették és tarják fel. Mivel
anyagiak tekintetében is a környék lakosainak anyagi helyzetéhez viszonyítva
meglehetősen jól állanak (családonként átlag 25–30 holddal rendelkeznek) kissé
büszkék, jobban mondva rátartiak. A vendéget azonban szeretik, és nagyon
szívesen látják. Keresztelőkbe, lakodalmakban sok vendégek vannak, s ők
ügyelnek arra, hogy azok mindenben kielégítést nyerjenek. Magyar nyelven szívesen
beszélnek, sőt a fiatalabbak már legnagyobb részben nem is tudnak svábul. Sok
van olyan, aki megérti ugyan, amit neki mondanak, de már csak magyarul tud. Egy
félszázad múlva azt hiszem, már csak a dűlőnevek fogják hirdetni, hogy
Károlyfalva sváb településű község. Leírok egy pár ilyen érdekesebb dűlőnevet,
s zárójelben feltüntetem azokat magyar fordításban is. Hinundum (hársak közül első),
Hibli (domb), Gerta (kert), Grobli (árkocska), Stierloh (ökörlyuk) Oásték
(tölgytuskós), Brunaekker (kútföld), Csvscsklatáli (szilvásdarabka), Hékli (bokros).
Ezen nevek legtöbbször fedik a helyrajzot. Egyedül a Stierloh az, mire magyarázat
e szempontból nem található. Ugyanis ez a község keleti részén elfolyó patakocskában
épített vízgyűjtő medencéket (ciszternákat) jelenti. Ezek arra szolgálnak, hogy
mosáskor az asszonyok itt kiöblíthessék a ruhájukat, és tűzvész esetén innen
hozhassanak vizet a tűz oltásához. A kutak, amint már előbb említettem, nagyon
mélyek, csekély vizűek, s mész tartalmuknál fogva mosásra, tűzoltásra nem
megfelelőek. E vízgyűjtő medencék nevüket pedig az öregebbek állítása szerint
attól kapták, hogy valamikor egy ökör beletévedt ezek egyikében, s azóta hívják
Stierlohnak (ökörlyuknak).
A lakosok viselete elvárosiasodott. A lányok a városban divatos ruhákat viselik és a legények már keménygallért is hordanak. Csak az öregebbek maradtak meg a régi viseletnél. Azonban ez sem különbözik a más községekben lakók viseletétől. Nevezetes egyedül az öregebb asszonyok ködmönviselése. Ezeken díszítések is előfordulnak. E díszítésekről párat melléklek. Ezeket azonban nem maguk, hanem sátoraljaújhelyi és sárospataki szűcsökkel készítették. A világháború előtt divatos volt a magyaros ruhaviselet. Csizma, vitézkötéssel, csizmanadrág, kivarrott mellényes paszomántos dolmány. nyári viseletük gatya, és bőszárú ing volt. Ma azonban ezek közül egyet sem hordanak, ami még feltalálható, azt is a moly elrongálta.
Az építkezés általában a
gazdasághoz megfelelő célszerűség elvét mutatja. A falak sík kiképzésűek, s
oromzat nagyon kevés fordul elő. A belső beosztása a következő: az utca felé
eső részen van „az első ház”, amelybe „a pitvaron” keresztül juthatunk. A
pitvar az udvarral van összeköttetésben. Innen juthatunk még a „hátsó ház”-ba
is. Az épület hátulsó része felé következik a kamara, az „ól” (istálló), a
disznóól, a „stof” (fatartó), a pajta és a lakóháztól legtávolabb a csűr. A lakóházon,
de a többi melléképületen is nagyon kicsinyek az ablakok, ami bizony elég
helytelen. Ezt azonban lassan kezdik belátni, és ma már mind több és több ablakot
nagyobbítanak. Helytelennek tartom még az istálló közelségét a lakóházhoz.
Ugyanis legtöbb esetben a trágyát az istállóval szemben lévő udvarrészen
helyezik el. Így annak kellemetlen szaga, de káros anyaga is elterjed az
udvaron, legtöbbször a tőle nem messze ásott kútba is beszivárog. Ezeket
azonban szintén többen megszüntették, s a trágyadombot az udvar hátsó részén
helyezték el. Háziipari munkálkodást nem folytatnak különösebben, csak
kenderfonással és szövéssel foglalkoznak. Ez is azonban ma már csak az öreg
asszonyok foglalkozása, s azok közül is egyik-másiké.
Említettem már, hogy a
vendégeskedést szeretik, s azon mindenkit szívesen látnak. A lakodalomban a vőfélyek
egy-egy fogáshoz felköszöntőt mondanak. Szüretkor felvonulást is rendeznek,
amelyeket mókás öltözetben csinálnak. Érdekes szokása a községbelieknek, hogy
nyári időben, ha vendég érkezik, azt „pincézésre” invitálják. Ez abból áll,
hogy a gazda sült húst, szalonnát, kolbászt vesz magához, s a vendéggel kimegy
a pincéjéhez. Ott a pince előtt lévő gyepes részen pokrócot terít le, s arra ülnek.
Az uzsonna elfogyasztása közben „azon melegében” felhozott friss borral
kínálgatja a vendéget. S mivel a pincék egymás mellett vannak, lassan-lassan az
egyik „szomszéd”, majd a másik, s így tovább összegyűlnek, élcelődéssel
szórakoztatják a közéjök vetődött vendéget. Ez azonban nem megy túl az
illendőség határán.
Még érdesebb népszokás volt
még az 1924. évig. Ugyanis nagyböjt első vasárnapját „karikavasárnap”-nap
hívták. E napon pedig a következőket csinálták: Délután litánia után az iskolás
gyerekek egy hosszú pózna tetején szalmakötéllel odakötözött döglött macskát
vagy döglött varjút hordoztak körül a községben. Minden ház előtt svábul
kiáltották: „adjatok egy darab fát, égetnénk egy boszorkányt, de nincs nekünk
elég fánk.” Ha nem adtok nekünk fát, nem égetünk boszorkányt, s kiütjük ház
oldalát (vagy kiütjük ház ablakát). Ez svábul mondottaknak körülbelüli fordítása.
De mindenütt kaptak egy-egy darabot, így a házak épségben maradtak. Mikor aztán
végig értek a falun, elmentek a pincék tetejére, amikor már rendesen
alkonyodott. Ekkor a legénysorban lévők is odamentek, a fából tüzet raktak,
majd a boszorkányt beledobták. Ezenkívül beledobtak ki egy, ki több, már előre
elkészített „karikát”. Ez egy kemény fából (tölgy) készített négyszögletes
falap volt, melynek közepén egy akkora lyukat fúrtak, hogy 2–3 cm. vastagságú
bot beleférhet. Mikor a karika megtüzesedett, a falu apraja nagyja a tűz köré
sereglett. A legények ekkor a tűztől nem messze egy deszkát vagy kőlapot egyik
végén feltámasztva ferdén helyeztek el. A bottal a tűzben megtüzesedett karikát
kipiszkálták, ráhúzták, és lendülettel a ferdén álló laphoz ütötték. Ez az ütéstől,
a lendülettől erőtkapva messze tovarepült, miközben a legények kiáltották
(persze svábul) „karika, karika, kié ez a karika? Azé ez a karika, akit a
farsangi bálon senki sem táncoltatott.” Ezt azonban minden legény másképpen
fejezte be. Mindaz napfényre került ilyenkor, amit a lányok, vagy a legények a
farsangi időben elkövettek, persze ezt sok nevetést okozott. S ha a karika jó
messzire és magasra repült, a körülállók azt mondották: „no el igaz, mert
milyen szépen repült.” Miután ennek vége lett, a legények a kocsma felé mentek,
mert még egy ügyet kellett elintézniök, a legényavatást. Ugyanis az iskolás
gyermekeknek este harangozás után a legények nem engedtek kint maradni.
Amelyiket az utcán meglátták, alaposan elverték. Aki aztán már kimaradt az
iskolából, csak úgy lehetett az utcán, ha az „utcabort” megfizette, és a
legényavatáson részt vett. Ez abból áll, hogy az avatandó három litert bort
készített utcaborként. Ezzel a karikavetés után a kocsmába elment és ott többi
társával sorban várta a legényeket. Mikor ezek megérkeztek, a bort mindenik
átadta. A legények ekkor egy litert abból visszaadtak az avatandóknak, a másik
két litert pedig megtartották maguknak. Ekkor ismét sorba állították őket, s az
egyik közülük rendesen a legidősebb, aki az avató volt, a következőket kérdezte
svábul egyenként tőlük: „Hogy hívnak?” „X. Y.” „X.Y. melyik lányra fizeted az
utcabort?” „N. N.-re” Ha arra nem fizetett még eddig senki, akkor meghagyták,
hogy járhat hozzá, ha pedig már fizetett valaki arra, a kettőnek birkóznia
kellett. Amelyik a másikat földhöz teremtette, az járhatott a lányhoz. A további
kérdések pedig így hangzottak: „Együtt tartsz-e a legényekkel?” „A legényekkel
együtt tartok, mint acél a vassal.” „Hát ha egy legényt látsz részegen az
árokba feküdni, mit csinálsz?” „Nem mondom senkinek és hazavezetném.” „Ha
valamelyik legény anyádhoz járna, mit tennél?” „Nem szólnék senkinek.” Mikor
ezekre már mindegyik válaszolt, az avató kezébe vévén egy kancsó bort, mondotta:
„Úgy látom, érdemesek vagytok a legénységre. tudjátok, a faluban van egy nagy
fa, abban van egy nagy odú. Abban a nagy odúban van egy még nagyobb odú. Abban
a nagy odúban van egy nagy madár, s az a nagy madár mindvégig piszkít
benneteket” s ekkor végig öntötték őket borral. Ez volt a felszentelésük, utána
a felavatottaknak szabad volt az utcán tartózkodni esténként. Ma ezen szokás
nincsen meg.
Ha most az utcán estefelé
végig megyünk, a fiatalabbak az öregekkel együtt vannak. Néha-néha
csoportosulnak egy-egy citerázni tudó mellett, s nótázással tudják el a
vasárnapi estéket. Egyikük-másikuk már hegedülni is tud, és amellett is elszórakoznak.
Rá kell mutatnom a lakosok
egy hibájára. Még pedig arra, hogy a község minden lakosának gúnynevet adnak.
Ennek némi alapja van is, mert sok egyforma nevű van a községben, s azok
megkülönböztetésére csak így volt lehetséges általuk. Igaz, lett volna erre más
megnevezés is, pl. idb., alsó, felső, ifj. stb. A hivatalos iratok így is
jönnek. Van olyan is, akinek a nevéből csak egy van, és mégis gúnynévvel szólítják.
Mentsége lehet e gúnynévvel való megszólításnak az is, hogy senki sem haragszik
meg azért, ha mástól hallja.
A község életében a családi
érzés nagyon kifejlődött, de ez természetes is, mert nincsen egyetlen család
sem, amelyik valamilyen módon közeli rokona ne volna a másiknak. A családban a
gyerekek száma átlagosan 4, de van olyan család is, ahol 8-10 gyermek is van.
Igaz, hogy itt is újabban mind kevesebb és kevesebb lesz a születő gyerekek
száma, de ezek ellen úgy az iskola, mint a szószékről a harc folyik. A
gyermekhalandóság káros voltáról is nem egyszer hallanak a szülők és gyerekek,
s remélhető ez is meghozza későbben az eredményét. A gyermekhalandóság különben
nem nagy a községünkben. Néha-néha korai házasság előfordul, aminek magyarázata
abban keresendő, hogy a gazdagabb lányokat igyekeznek mihamarabb elkapni.
Különben is a házasság kötéseknél a szülők nagy gondot fordítanak arra, hogy
lehetőleg egyforma vagyoni viszonyok között élők kerüljenek össze. A község
egészségi állapotát tekintve elég kedvező, mert a lakosok szeretik a
tisztaságot, s azon kívül jól táplálkoznak. Sok ételfélét nem ismernek ugyan,
de amit ismernek, azokat ízletesen készítik el. A község bortermelő vidéken
lévén, annak fogyasztása is meg van. Ez azonban nem fajul el a
mértéktelenségig. A bor reggelire való fogyasztása meg nem történik.
Helytelen szokás, hogy
babonaság és ráolvasás által igyekszik egyik másik a bajt kikerülni. Ez azonban
nem nagy mérvű, csak inkább az öregebbek között van meg. Az általános
népbetegségek nincsenek elterjedve. Alig található a községben tüdőbaj, avagy
basedovkorban szenvedő. A már előbb említett tisztaságszeretet és jóltápláltság
a fertőző bajoknak is gátjai. Már mint egy 20–25 esztendő óta nem volt olyan
járvány, hogy az iskolát akár egy napra is be kellett volna zárni. Egyes
esetekben előfordultak ugyan, de a betegség nem terjedt tovább. A szövetkezeti
érzék is eléggé fejlett. A lakosok mind a „Hangya Szövetkezet” üzletében
vásárolnak, noha még egy üzlet van a községben. Nevezetesebb egyesületek: A
Hangya Szövetkezet, a Levente Egyesület, és a Polgári Lövész egyesület. Ezekben
dicséretes munka folyik.
A szülők gyermekeiket
szívesen járatják iskolába. Maga a lakosság is, szívesen hallgat előadásokat, amelyeket
elég gyakran hallanak is, mert a szomszédos városokból sokszor jönnek ilyet
tartani. A rádió azonban sehogy sem terjed közöttük. A gazdák közül egynek
sincs rádiója. Mindamellett szívesen látják az úri közönséget, s azokat
egyenesen szeretik. A község vallás szerinti megoszlása a következő: 95% r. k.,
3% g. k. és 1% ref., 1% isr. A községben egy r.k. iskola van 2 tanteremmel, s
egy egy tanító keze alá jár 42–44 tanuló. Az elemi iskolákon kívül az ismétlő
iskolai tanulók is ebbe az iskolába járnak. Itt tanulják meg a lelkesedést a
jobb magyar jövőért.