Karajz Margit:

Károlyfalva régi, egykori faluképéről, lakóházairól, melléképületeiről

Mikor 1752-ben őseink a jobb jövő reményében vállalták, hogy Németországból Magyarországra telepítsék őket, erre a vidékre, a mostani falu helyén erdőség volt még. Akkor a mostani országút túloldalán lévő kicsi Somlyód-hegy oldalába telepedtek le először. A hegy oldalába pince- vagy barlanglakásokat vájtak ki maguknak. De ez a rész igen védtelen volt, igen fújt a szél arra, huzatos hely volt. Ezért kerestek alkalmasabb helyet. Így állapodtak meg a mai falu helyén, a hegyek és a Hibli-domb völgyében. Így mondták el a régi öregek. Ők is az előttük élőktől hallották.

Az első házaik földbe vájt pincék voltak. Majd elkezdték a falu helyén lévő fákat kivágni, a területet alkalmassá tenni a 16 családból álló kis közösség részére. Kis honfoglalók voltak. A semmiből kellett újrakezdeni itteni életüket. Hogy az első házaikat ezekből a kivágott fákból építették-e, nem tudom, erről nem beszéltek, de ez elképzelhető. Később már kőből építették házaikat, de valószínű, hogy ezek az első házak még csak egy szobából állottak, mert arról valahonnan tudtak, hogy a közösségnek csak egy kemencéje volt, amit minden család használt. Beosztották, hogy melyik nap melyik családok süthettek kenyeret benne. Azt is tudjuk, hogy 1777-ben a zárt közösség a település közepén észak-déli irányú templomot épített magának már kőből, és kis fa toronnyal látta el. A templom annyira a falucska közepén állt, hogy azt az utca és a házak két oldalról körbefogták. Ezek az első házak valószínű, hogy zsindely vagy szalmatetősek lehettek, mert abban az időben sokszor égett le a falu.

Aztán később már 2-3 helyiségből álló házakat építettek. A bejárat az égre nyíló pitvarból volt. A pitvart boltív választotta ketté. A boltív hátulsó felében volt a kemence a kenyétsütéshez. A kemence tetejét vas-plattal csinálták, hogy főzni is lehessen rajta. Ez külön is fűthető volt. A füst a szabadkéményen távozott. A szabadkéményben füstölték ki a szalonnát, kolbászt, bepácolt húsokat, amit tartósítani kellett a sózással, füstöléssel, hogy tovább elálljon.
A pitvarból előre és hátra is nyílt egy-egy szoba. Az utca felőli oldalon lévő volt az „elsőház”, amit nem nagyon fűtöttek, inkább csak a vendégek fogadásakor, búcsúkor használták. Ide ravatalozták fel halottaikat. A hátra nyíló szoba a „hátsóház” volt. Ez volt a lakóház. Mindkét szoba füstelvezetése a szabadkéményen át történt. Kezdetben a hátsóházban „rakott masinába”, később vasból készült csikómasinába tüzeltek, majd sparhelt masinába, ami melegített is, és főzni is ezen főztek.

Ezek a kőből épült házak vastag, 60-70 cm széles falakkal épültek. Még a mestergerendát tartó két közfal is ilyen széles volt. Ezek a falak nem voltak olyan egyenesek, hol befelé görbültek, hol kifelé kanyarodtak. A házak alapját nem szigetelték régen, ezért a még meglévő régi házak vizesek, salétromosak.
A házak utcai oldala tűzfalas, nyeregtetős, kezdetben zsuppal volt fedve, később hódfarkú szürke cseréppel. Az utcai elsőházon kettő, a pitvaron és a hátsóházon egy-egy ablak volt. Az ajtó- és ablakkereteket kőből faragták ki. Az ablakok kicsik voltak szimpla üveggel, de kívülről fekete vas-spalettával is záródtak. A falakat fehérre meszelték kívül is, belül is. A házak udvari oldalán fa oszlopokkal alátámasztott tornác volt. A lakószobák és a tornác alja is földes, döngölt agyag volt, amit minden hét végén feltapasztottak, mert egész héten ez a tapasztás feltört. Akkor még nagy családok éltek a házakban, három nemzedék is élt egy szobában. A szobák padlásosak voltak, kötépen mestergerendával.

A hátsóház, ahol az egész család élt, nagy volt. Berendezése egyszerű. Volt benne egy masina a fűtéshez, főzéshez, alatta fásláda a tüzeléshez szükséges fának. Volt asztal asztalfiókkal, amiben az excájgot és a főzéshez szükséges kisebb szerszámokat tartották. Az asztal mellett lóca vagy karosláda. A karosláda igen alkalmas bútor volt ezekben a szobákban. Nappal ülőalkalmatosság, éjjelre fekhelyként is szolgált, a ládába pakolni lehetett. Sok ágy volt a falak mentén. Az ágyakra az ágyneműt nappalra felvetették, letakarták. Volt még komód, aminek a fiókjaiba pakolni lehetett, és a tetején, amit terítővel letakartak, volt helye a tányéroknak, poharaknak. A fiókokba a ruhaneműt, stb. tették. Nekünk még asztalágyunk is volt. Anyuka gyerekkorában abban aludt, nappal pedig asztalként szolgált. Konyhaszekrény nem volt, ezért pakoltak a komód tetejére vagy a stelázsi polcaira. Rendes Erzsi néninek fából készült, sötétre festett, falra erősített állványa volt (téka), amire a csészéket fel lehetett akasztani, és a tányérokat is be lehetett állítani. A nagyobb edényeket, mint a vájling, szakajtó, kisebb fatekenő, mosófazék, vagy hurkatölrő, kenyérsütő lapát, stb. a kemencés szabadkémény oldalfalaira, szögekre akasztották. Mosogatni vájlingban mosogattak az asztalon vagy hokedlin. Régen nem volt annyi edény, mint most. Fontos bútor volt a vizeslóca, amin a két vizesvödröt tartották a vizesbádoggal. Ebbe a szobába ruhásszekrény nem nagyon fért be. De abban az időben nem is volt sok ruhájuk az embereknek. Az ágyak fejrészénél a falra szerelt fogasokra akasztották a ruháikat, aminek a tetején lehetett tartani az imakönyveiket is. Vagy az ágy felett a padlásról csüngő vízszintesen felfüggesztett farudakra rakták a mindennapi ruháikat. A bútorok körbe voltak a falak mentén, a ház közepén nagy hely volt, ami kellett is a dagasztótekenőnek, ha kenyeret sütöttek, vagy a mosóteknőnek, ha mostak, vagy a szövőszéknek, ha szőttek. A mindennapi tisztálkodáshoz lavórt használtak, amit használat után betettek az asztal alá vagy az ágy alá.

Az „elsőházban” volt általában a ruhásszekrény. a „sifon”, amiben az ünneplő ruháikat tartották. A sifon aljában volt egy fiókos rész, ebben tartották az irataikat. E szoba berendezéséhez tartozott még komód, kaszni és ágyak is, de ebben a szobában tartották a férjhez adandó lányok kelengyéjét, meg a vendéglátáshoz szükséges abroszokat, ágyneműt, tányérokat. Tehát amit nem minden nap használtak.

A pitvarban voltak a vastag közfalakban vakablakok, mélyedések, ami szintén tárolási helyként szolgált a kisebb dolgok részére.
A hátsóházat vagyis a mindennapi lakószobát az én gyerekkoromban meszelés után mindig új falpapírral vették körbe, amit különböző színekkel és mintákkal árultak a boltban, és kb. mellmagasságig védte az újrameszelt falat. A világítást eleinte gyertya, majd petróleumlámpa, később már villany biztosította. De a régi időkben, ha besötétedett, mentek lefeküdni az emberek, hogy ne kelljen sokat világítani. Amikor sötét volt, aludtak, ha világos volt, dolgoztak.

Évente kétszer is kimeszelték a lakóházukat. Ilyenkor mindent kivittek az udvarra. Az ágyakat szétszedték, mindent lepókhálóztak. A szalmazsákokat friss szalmával vagy friss zsupszalmával töltötték meg. Tiszták voltak. A sok meszeléstől a falak feltáskásodtak, ilyenkor ezeket elsőbb kijavították. Az ágyneműt áthúzták, a függönyöket, kézimunkákat kimosták. A lakószobát falpapírral, falvédőkkel, stelázsicsíkokkal, szentképekkel, kereszttel csinosították.

Aztán később, amikor már válykot is vetettek, elkerítettek az elsőházból egy kis részt spájznak vagy lisztes kemerlinek, és elfalazták a szabadkémányes részt a pitvartól.

A lakóház folytatásaként építették a kamarát és az ólat. A kamarában tárolták a szemes terményeket hombárban. Itt kapott helyet a gyalupad, satupad, amivel a bútoraikat készítették. Itt volt a prés, a hordók, a taposókád a szőlő feldolgozásához. Itt voltak a szerszámok a mezőgazdasági és minden más munkához, kapák, kétágúk, ásó, gereblye, kasza, sarló, stb. A tornácon az eresz alatt a kézi kődaráló, kendertiloló, szecskavágó, stb. A kamara mellett volt az ól a tehenek számára a jászollal. Itt tartották a saroglyát a trágya kihordásához, a vidlákat a ganajászáshoz, a keféket a tehenek tisztán tartsásához, a fejőszéket a fejéshez, a nyalódézsát az abrakoláshoz. Volt az ólban egy a padlásról lelógó ágyszerű alkalmatosság, amin a nagyfiúk aludtak, ha már bent nem volt hely, vagy későn jöttek haza. Az ól tornácán volt a szénatartó, amibe a padláson tárolt szénát górták le naponta a tehenek etetéséhez. Innen vitték be a jászolba a tehenek elé. Minden udvarban volt fából épített disznóól és szín, ahol a fát vágták a tüzeléshez, és tyúkól is. Az egész épületsor végén volt a WC fából és a trágyadomb.

Az udvarokat nem kerítették. A tyúkok, libák szabadon járkáltak. Nem is nőtt fű sehol az udvarban. Nem füvet nyírni kellett, mint most, hanem udvart seperni minden vasárnap reggel. A kerteket kerítették be bugagóróval, vagy patics majd léc-, deszkakerítéssel, hogy a tyúkok ki ne kaparják a veteményt.
A kiskertek után vetették a krumplit. A porta végébe keresztbe fordítva építették a csűröket. A csűr a széna és szalma tárolására kellett, ha az ól és a kamra padlására nem fért el. A csűr fából, patics- vagy vert fallal készült, két oldalt negy tárolási hellyel, középen a szénásszekér be tudott állni, hogy lerakják a szénát. A csűrbe hordták be a learatott kévéket is. Itt csépelték ki kezdetben kézi cséphadaróval, majd lovakkal nyomtatták, az én gyerekkoromban már cséplőgéppel. Innen ered az a mondás, hogy „kemény, mint a csűr földje”, amikor a kapálás nehéz volt. A házhoz tartozott a kút - már akinek volt -, ahonnan a vizet hordták, állatokat itatták, az ételt hűtötték. És sok családnak volt az udvaron pincéje is a krumpli, zöldség, stb. tárolásához, ételek, tej, sör hűtéséhez.

A porták általában hosszúak voltak, és ahogy a család szaporodott, ugyanabba az udvarba másik család is épített magának házat. Több udvarban élt két család, de volt, ahol három is. A családok vagy teljesen különálló házat építettek, vagy folyamatosan egymás után. Ilyen esetben a gazdasági épületek már nem fértek közbe. De mivel a porták már nem voltak annyira szélesek, hogy külön ház és udvar is elférjen, így a gazdasági épületeket szembe építették a házaikkal, és az udvar közös volt. Így már elfértek.

Az utcakép az én gyerekkoromban (1950-es évek) ilyen volt: a templom már nem az utca közepén állt, hanem a keleti oldalon a házak között, kelet-nyugati irányban. Mellette az iskola. A földes utca mindkét oldalán fehérre meszelt, tűzfalas, nyeregtetős, elől 2 kisablakos, fekete vaspalettás házak sorakoztak.
A házak előtt kis faléc vagy drótkerítéses kiskertek. A kiskertekben nem annyira virágok voltak, hanem inkább fák. Például gesztenyefa, hársfa, eperfa, orgonafa, bukszusbokrok. Az udvarok nem voltak kerítéssel elzárva. Szabadon járhattak ki és be a csordából, kondából hazatérő állatok. A kiskertek előtt egyszerű, földbe ásott lábon álló lócák voltak, ahová az öregek kiültek a fák hűvösébe, amikor estefelé várták haza a jószágot. De vasárnap délután, litánia után majd minden ház előtt kint ültek a lócákon a középkorúak is. Pihentek, meg beszélgettek egymással. Nézték a falun sétáló, daloló fiatal lányokat, legényeket. A kiskertek előtt csak földes járda volt, amit ünnepekre fehérre meszelt szegélykövek választottak el a szekérúttól. Meleg nyári esők után a gyerekek, amikor folyt az esővíz, sárból gátakat csináltak, hogy a lefolyó vizet felduzzasszák. Így játszottak kint az utcán. Az utca nyugati házsora előtt szélesebb volt a járdának való hely. Itt voltak a falu közkútjai, a felvégen, a falu közepén kettő is, és az alvégen is volt közkút. Akkor még volt élet a faluban. Mindenki itthon dolgozott a földjein. Jöttek-mentek gyalogosan, szerszámokkal, szekerekkel. Reggel kürtölt a csordás, a kondás, hajtották az állatokat. Vízért jártak ki a kútra. Találkoztak, beszélgettek egymással. Most a falu teljesen kihaltnak látszik. Még akik itthon vannak is, begubóznak, tévét néznek.
A településnek eleinte csak egy utcája volt. Aztán később, ahogy szaporodtak, bővült ki a falu a mellékutcákkal. Ezek az Újtelep, a tanya, a Lukta.

Régen a falut a bírók vezették, akiket maguk közül választottak. Jól összefogó, haladni képes, fejlődő közösség volt, akik lassan, fokozatosan, közösen felfejlesztették a falut, önerőből. Legelőször kezdték a közös kemencével, később a falu templomával, a temetővel és így tovább. Két tantermes egyházi iskolát építettek, két tanítói lakással. 100 év múlva már új templomot építettek, majd parókiát, hogy önálló plébánia lehessenek. Volt a faluban suszter, a Balla bácsi, varrónők a falusi asszonyok közül többen is, boltos a zsidó Stark Herman, és Winkler Tóni bácsi, hentes a Havril bácsi, postás Butkai Miska bácsi. Megalakult Hangya majd az ÁFÉSZ Szövetkezet, építettek vegyes- és italboltot, nagy raktárhelyiséggel, amely egyben a falu kulturális helyisége is lett egy időben. A nagyméretű raktár, a „terem” és a teremudvar színdaraboknak, báloknak adott helyet. Önkéntes tűzoltók szerveződtek. Építettek tűzoltószertárat, fecskendőt vettek. Megszervezték a tűzoltószertárba és a templomtoronyba az őrséget nyáron, akik vigyáznak és figyelmeztetnek tűz esetén. Elrendelték minden udvarba a kapitányvíz meglétét is. Lett a falunak közös darálója, ahol a darálásért terménnyel kellett fizetni, amiből eltartották a falu bikáját. Három rendbeli cselédházat építettek. A cselédeket: a csordás, a kondást és gulyást évente fogadták meg, és ezekben a házakban lakhattak, amíg itt szolgáltak. A cselédház mellé építették a bikaistállót is. Kialakítottak egy fürdőt is, amit a Stiarlok és a Jaskó kútja táplált vízzel. Ez nagy szolgálatot tett nyári időben a cséplések alkalmával. Ide jöttek lemosni magukról a port, nem kellett a Ronyváig menni. A gyerekeknek is jó volt ott lubickolni a melegben. A falu határába minden égtáj irányába egy-egy család hálából keresztet emeltetett. Volt időszak, amikor családi ápoltakat (kihelyezett elmebetegeket) tartottak, akkor fürdetőt is építettek, mert ez előírás volt. Csak úgy hívtuk, „bolondfürdető”. Sok mindent önerőből, közösen, a falu érdekében, „úrdolgában” végeztek.

Amikor megalakult a Tanács, először Baksziék (Rák István) házában volt a Tanácsiroda. Majd felépült az új Tanácsháza, a mostani Faluház.
Ebben az épületben kapott helyet az orvosi rendelő, mozi, posta, színpad nézőtérrel és a könyvtár. A temetőben a hullaházat elbontották, de építettek ravatalozót. A téesz megalakulásakor épült a téesziroda, és a terményraktár. A téesztanyán istállókat építettek teheneknek, malacoknak. Tejcsarnokot is létesítettek. A falu darálóját megszüntették, helyette az ÁFÉSZ tápboltot helyezett ki a faluba, meg gázcseretelepet. Külön pártházat építettek, ami egyben a falu fiataljainak, a KISZ-eseknek is helyet adott a szabadidő hasznos eltöltéséhez. Amikor a „kisebbségek”, a nemzetiségek kiemelt helyet kaptak az ország életében, nálunk is megalakult a sváb kisebbségi önkormányzat. Ekkor építették össze a tanácsházát a pártházzal, és lett belőle a mostani Faluház.
Ekkor bontották le a régi, már nem használt cselédházat szabadtéri színpadnak. A körzetesítés miatt nem használt iskolából óvodát alakítottak ki.

Így fejlődött a falu az idők folyamán, de most már lefelé vette az irányt. Amilyen lassan fejlődött, most olyan gyorsan épül le.
Nincs önálló önkormányzatunk, Sátoraljaújhelyhez tartozunk, mint csatolt település. Már nincs iskolánk. A templom is lassan kiürül. Nincs saját papunk, a parókia üresen áll. Az orvos még kijár hetente egyszer, de már nincs postánk. Külterületi kézbesítő jár ki kocsival. Megszünt a könyvtár, a mozi, már tévét nézünk. Nem kell tejcsarnok, már nem tartunk tehenet. Van villanyunk, vezetékes ivóvizünk és vezetékes gázunk, kábeltévé és internet. De nincs egy vegyesboltunk, mert már nem kifizetődő. Kenyeret, tejet, szódát, gázpalackot hetente hoznak ki a faluba, onnan lehet venni, de ha jön egy kiránduló csoport, semmit sem tud vásárolni, még az utcai vízcsapok is majd mind el vannak zárva.

A régi lakásokból már kihaltak vagy elköltöztek az emberek, lassan teljesen elfogyunk. A házak üresen sorakoznak. Már alig vagyunk, és ez a kevés ember sem tart össze. Nincs közösségi élet, begubóznak a még itt élők, a tévé és az internet előtt ücsörögnek. Nem vagyunk képesek egy tájházat kialakítani, hogy valamit megőrizzünk a múltunkból, amit még megmutathatnánk az itt élő fiataljainknak. Már nincs jövőnk! Mert egy közösség akkor lehet erős, ha ismeri a múltját.

2015 október