Karajz Margit:
Paraszti
munka - A férfiak munkájáról
Most a férfiak munkájára gondolok
vissza, ahogy itt Károlyfalván gyerekkoromban, az 1950-60-as években az én
apámnál és nagyapámnál láttam.
Az ő munkájukat is – akárcsak az
asszonyokét – meghatározta az évszakok váltakozása. Minden évszaknak megvolt a
maga munkája. Sokat dolgoztak, de az év ünnepeit mindig megtartották, a
vasárnapokat és nyáron a sok fogadott ünnepeiket is. Kint a határban ilyenkor
nem dolgoztak, de az állataikat ilyenkor is el kellett látni. De a templomba a
misére mindig elmentek hálát adni Istennek. Vasárnap vagy az ünnepnapok
délutánjain, amikor az ebéd utáni pihenésből felkeltek, a délutáni litánia után
kirándulásképpen kimentek a szőlőbe széjjelnézni, vagy szőlőt oltani, szemezni.
Ez nem volt olyan nehéz fizikai munka. De ősszel, amikor már érett a szilva, az
alma, ilyenkor délután befogták a teheneket a szekérbe, és az egész családdal
kimentek szilvát vagy almát szedni. Ez is egy kirándulás volt a családdal. De
szőlőt szüretelni soha nem mentek vasárnap.
Tehenek a Jaskó-udvarban - A Jaskó lányok a berekinyét szedik fel a Gáton
Vasárnap délutáni
gyümölcsszedés/kirándulás? a Deutsch családban
A napoknak is megvolt a maga rendes
menete. Ha a nagyapa-korú emberekre gondolok vissza, ők a napot imádsággal
kezdték. Az én nagyapám, amikor felkelt és öltözködni kezdett, mindig hangosan
imádkozott közben: „Felébredtem reggeli álmomból, édes volt az én nyugovásom…”
stb. Már nem nagyon emlékszem az imára, de talán így kezdődött. És este
úgyszintén. Napközben, ha a mezőn találta őket a déli harangszó, mindig
megálltak a munkával, kalapjukat a kapa vagy a kasza nyelére tették, és magukban
elimádkozták az Úrangyalát. Csak utána folytatták tovább a munkát. Ezt azért
írom le így az elején, hogy látható legyen: mennyire megvolt az életükben a helye a munkának, a pihenésnek, Istennek. A
vasárnapi ebédek előtt mindig a családfő kezdte el az étkezés előtti imát. Arra
már nem emlékszem, hogy hétköznapokon is imádkoztunk volna ebéd előtt.
Most folytatom az évszakok szerint,
sorban, először a tavaszi munkákkal. Már tél végén, korán tavasszal, amikor még
reggel fagyok vannak, elkezdték a szőlőben a metszést. Minden nap, amíg meg nem
volt. Reggel mentek, és addig csinálták, amíg a fagy engedte. Amíg nem ragadt
nagyon a csizmára a sár. A szőlők messze voltak, fenn a hegyen.
Indulás a mezőre (Jaskó Jancsi, Jóska és Magda)
Szántás. A tehenekkel Burger István (Szlivkus), a
lovakkal Burger Ignác (Kakas Náci)
Jaskóék vetnek, boronálnak. Háttérben a Koporsó-hegy
Amikor az idő megenyhült, kezdett
melegedni márciusban, elkezdődtek a tavaszi munkák. Szántottak tehenekkel. A
feleség vagy a gyerek vezette a tehenet a barázdában, az emberek fogták az eke
szarvát. Nem volt könnyű munka. A szántás után boronálták a földet, vetették
kézzel a búzát, árpát, gabonát. A nyakukba kötötték félvállon a ponyvát, abban
volt a vetni való mag, és ahogy mentek, minden lépésnél egy marék szemet
szórtak szét a földre. A vetés után újra beboronálták a földet, vagy
bedeszkázták. A borona helyett nagyobb deszkát kötöttek a tehén után, ráálltak,
hogy lenyomják a deszkát, és így az elvetett magot betakarta a föld. Ezt már
márciusban csinálták, vagy még ősszel. Így mondták: „Áprilisi árpa maradjon a
zsákba.”
Áprilisban már a kapásokat kezdték
elvetni. A krumplit, répát, tököt, kukoricát. A krumplit eke után a barázdába,
vagy kapa után, a kukoricát kapa után vetették. Aztán mire elvetették a végét,
kikelt, amit először vetettek el. Lehetett kezdeni kapálni. Közben a szőlőben
is van munka: nyitni kell menni, kétágúzni. Az első kapálást a szőlőben kétágú
kapával csinálták. Annyira kemény,
köves, nehéz munkájú a talaj nálunk, hogy csak ezzel a szerszámmal lehet
tavasszal felvágni.
Szőlőkapálás
a Gáton, Jaskóéknál
A
szőlő melletti pallag (Jaskó pallagja) nevezetes, azon vezet fel az út a
Tengerszemhez.
A
szőlő alatt pedig nagyszerű szánkódomb volt.
Szőlőkapálás
a Vérmányban: Deutsch Gizi, a fia Putyi és Deutsch Istvánné Frei Katalin
A parasztember a
pihenést nem tartotta lustálkodásnak, a további munkához erőre volt szükség. A
mezei munka során az ebéd után mindig aludtak egy félórát az árnyékban, hogy
délután friss erővel tudják folytatni a munkát megint napnyugtáig.
(A képen Tóth László gyűjti az erőt)
Vízhordó
kislány érkezik a forráshoz a korsóval Burger György képén
Közben eljön a nyár. Kapálni kell a
veteményeket, a krumplit, a kukoricát, répát egyelni, majd a krumplit
töltögetni. A szőlőbe is menni kellett. A kötözés az asszonyok, lányok dolga
volt, de a permetezés a férfiaké. Fent a hegyen nem volt víz. Tehenes
szekérrel, hordóban vitték fel a vizet a
hegyre. Régen gáliccal, mésszel permetezték a szőlőt, nehéz réz permetezővel.
Ez az emberek munkája volt. Aztán másodszor is meg kellett kapálni a szőlőt. A
férj és a feleség együtt kapáltak. Másodszor már lapos kapával. A gyerekek
jártak le a völgybe a forráshoz ivóvízért. A szőlők messze voltak, innen ebédre
nem mentek haza. Kint ebédeltek, legtöbbször szalonnát, kenyeret retekkel. De
ebéd után félórára, órára a déli nagy melegben mindig lepihentek a hűvösbe.
Augusztusban harmadoltak. Már harmadszor kapálták a szőlőt. Ekkor már szépen
ornmóra húzták a sorok között a földet., már szüretre készültek. Közben amikor
esedékes volt, kötöztek és permeteztek.
Burger László kaszál a Vejerben. A háttérben
teheneket legeltetnek - Gereblyélés a nagygereblyével (Jaskó Laci)
Szénagyűjtés
a Longon 1905 körül, a kisfiú, Deutsch Márton 1898-ban született
Szénahordás
1940 körül. A szekér előtt Brogli György (Hurkás) kislányával Erzsivel, a másik
képen szomszédjával Rák Ignáccal (Kánem Náci) és annak fiával, Rák Jozuval és …
A másik nagy munka nyáron a kaszálás és
a szénagyűjtés volt. Teheneket tartottunk, mert a tehenek segítettek a nehéz
munkában, és tejet is adtak. De a téli eledelükről gondoskodni kellett. A
kaszálás igen nehéz férfimunka volt. A füvet rendre kaszálták. Aztán a széna
forgatását, összegyűjtését már együtt csinálta a család. Ha lassan száradt,
vidláról vidlára megforgatták a rendeket, hogy a másik oldala is megszáradjon.
A takarásnál előbb két oldalról vidlával összetoltuk un. csülökbe a megszáradt
füvet, a szénát, majd a felnőttek vidlahegyeket raktak az összetolt szénából, a
gyerekek összegereblyézték, ami elmaradt. Volt kis- és nagy fagereblye. Aztán a
vidlahegyeket vagy rudasokat összehordták egy (nagy kaszáló esetén több)
helyre. Két vidlahegyhordó rudat dugtak a kis boglyák alá, és elől az ember,
hátul az asszony fogta aké rudat, és cipelték
a gidres-gödrös réten egy helyre, ahol boglyába rakták. A boglyákat
szénából tekert kötelekkel lekötötték, hogy a szél el ne borítsa, vagy szét ne
hordja. A boglyákat jól „kihegyezték”, hogy be ne ázzanak, a víz lefolyjon
róla. A boglya tetején a gyerek állt vidlával, és igazgatta el a feladott
szénacsomókat. Miután lekötötték, szépen lecsúszott róla. Aztán később tehenes
szekerekkel hazahordták a szénát. Sokat jártunk a Longra is szénát gyűjteni,
takarni. A Long is messsze volt. A Ronyván is át kellett menni tehenes
szekérrel, szénával megrakva. Ilyenkor hozták ki, majd később vitték haza a
kendert, amit a Ronyvában a pallóhoz (keskeny, egyik oldalán korláttal ellátott
gyalogátjáró) kötve áztattak. Innen sem jártunk délben haza. Aztán a szénát
itthon felraktuk a gazdasági épület padlására, vagy akinek volt csűrje, az a
csűrbe is rakta. A szekérről az emberek adogatták fel a vidlával a padlyukon, a
padon lévő családtagoknak, akik ott a helyére rakták. Több helyen volt kaszáló,
a Fogarasi réten, a Vejerben, az Újhelyi réten, a téeszesítés után nyílhúzással
döntötték el, ki hol kap azon az éven, de minden lehetséges helyet lekaszáltak,
a szőlők közötti pallagokat, kisutakat, árkokat is, ennek következtében
gyönyörű rendezett volt mindenütt a határ.
Behordás, cséplés Burger Istvánnál
A dobnál Brogli (Pokoly) Kati és Burger (Szlivkus)
Mari, a zsáknál Burger Ignác (Kakas Náci)
Cséplés Balogh gépész gépével: középen
Brogli György, Deutsch Ferenc, guggol Deutsch (később Cserjés) József 1940 k.
Júliusban megérett a kenyérnek való
búza, árpa, gabona. Következett az aratás. A nyári hőségben ez igen nehéz munka
volt. A férfiak kaszával aratták az életet. Az asszonyok marokra szedték, a
gyerek teregette a kötőfű-kötelet, amire a markot rakták. A nagyapa
összekötötte a leteregetett kötéllel a
rárakott búzaköteget, a markot. A másik gyerek gereblyézett, a legkisebb kézzel
szedte össze a gereblye után elmaradt kalászt, semmi ne menjen kárba. Ahol
volt, ott a nagymama otthon főzte az ebédet. Mindenki dolgozott. Nekünk már nem
volt nagymama, aki főzzön. Amikor délben hazamentünk, anyuka kezdte az ebédet
főzni. Míg az ebéd elkészült, apuka evett egy darab szalonnát kenyérrel, és
ment az ólba kötelet csinálni kötőfűből, hogy délutánra is legyen. (A nedves
kötőfűből két köteget egymásba akasztott, s mindkét végét megcsavarta.) Majd
leült a kamorába, hogy kiverje a kaszáját, hogy délután is fogjon. A kaszát
minden nap kiverték, hogy éles legyen. Egy nagy fatönkbe beleütötték a vas
üllőt. A kasza nyeléről leütötték a kaszát, és erre a vas üllőre helyezve
kalapálták, hogy vékonyuljopn a széle és és éles legyen. Kint a mezőn csak
megfenték, ha kiment az éle. A férfi a nadrágja szíjára akasztotta a fentokot,
amiben víz volt, és ebben tartotta a fenkövet. Ezzel a vizes fenkővel
élesítették a kaszát a mezőn, ha már nem
fogott jól. Ezt elég gyakran kellett csinálni. de addig is „pihentek”. A
megkötött markokat hívták kévének. A kévéket keresztekbe rakták, négy oldalról
egymásra. A kalászok kerültek a kereszt belsejébe, hogy ne ázzanak, amíg a tehenes
szekerekkel haza nem hordták. Ezt úgy mondták: „behordás” van. Otthon az udvar
végén kazlakba rakták. A gyerekeknek ezután az volt a dolga, hogy ne engedjék a
tyúkokat, csirkéket a kazlak közelébe, hogy ne egyék ki a szemeket, a gyerekek
ott játszottak a kazlak körül. Aztán amikor megjött a cséplőgép a faluba,
kezdődött a cséplés, sorba, minden háznál. Nehéz munka volt, sokat kellett
emelgetni a kévéket, majd a zsákokat, míg a termény a kamorába, a hombárba
került. A hombárt előzőleg a gyerekek kiseperték, kitakarították, ők tudtak
könnyen belemászni. A hombár lábakon álló nagy faépítmény volt a kamora egy
részében, több rekeszre osztva, a rekeszek alján kis zárható ajtókkal, ahol
kiengedhették a termést. Nyáron a nagy melegben izzadtak, cséplésnél szállt a
por, csípett. Igen jó szolgálatot tett ilyenkor este, munka után a Luktában a
fűrdő, ahol lemosakodhattak. A kibetonozott fürdőbe a Jaskó kútjából folyt a
víz. Fürdőszoba akkor még nem volt, a közkútról hordtuk a vizet.
Szüret
Karajzéknál és Jaskóéknál
Aztán mire ezekkel a munkákkal végeztek,
következett az őszi betakarítás. Lehetett kezdeni a krumplit ásni, répát ásni, kukoricát
törni, fosztani, szüretelni. Ezeket a terméseket mind tehenes szekérrel
hazahordani. Otthon mindent a helyére elrakni. A krumplit a pincébe hordták. A
szőlőt kitaposták, kipréselték, és a mustot hordókban szintén a pincében
tárolták, a répát is odavitték, hogy télen meg ne fagyjon. Általában volt külön
zöldséges és boros pince. Ez mind nehéz fizikai munka volt. Majd télen, ahogy
fagyott, ródlin húzták haza a havon, amennyi kellett. A megfosztott kukoricát
az emberek összekötözték, és felhordták
a ház padlására, a kakasülőre akasztották száradni, vagy az eresz alá. Amiko
ezekkel a munkákkal már mind megvoltak, elkezdték a trágyadombról a ganajt
kihordani tehenes szekerekkel a betakarított földekre. Ezt a nehéz trágyát
vasvidlával felrakni a szekérre igen enhéz volt. Aztán a kihordott, kisebb
kupacokba lerakott trágyát eloszlatták. Az őszi búzának, árpának már szántani
kezdtek, hogy időben elvethessenek.
Ebéd az erdőn favágás közben
Így jött el a tél. Télen jártak az
emberek az erdőbe fát kitermelni, hazahordani, hogy legyen mivel fűteni. A szekéren
hazahozott fát – ez sem volt egyszerű a keskeny rossz hegyi erdei utakon, a
Pusztadélőn át – felfűrészelték kézi fűrésszel. Rátették a bakra és úgy
fűrészelték a tetővel fedett színben. Aztán a baltával a felfűrészelt darabokat
széthasították. Aztán apránként, ahogy fűtöttek, hordták be. Ha esett a hó,
nyírákseprűvel seperték el, de nem csak az utcán, hanem végig az udvaron utat sepertek.
Járkálni kellett, mindennap az állatokat ellátni és az állatokat is kihajtani
itatni. Ha más teendője éppen nem volt a férfiembernek, elővette a nyáron
megtermelt cirókot, és seprűt kötött belőle. Ez volt a házi seprű, amelynek a
nyele a cirók saját szárából volt összekötve. Vagy elment az erdőbe nyírákot
szedni, a nyírfa ágát, ebből csinálta az udvari seprűt. Aztán még a tél elején,
a nyáron kiáztatott, megszárított kendert
tilolta, megtörte, hogy az asszonyok kifésülhessék, tudjanak a szöszből
fonni, majd szőni. Amikor a fonás elkészült, kezdődött a szövés. Ezt az
asszonyok csinálták, de a szövőszéket az emberek állították be, és segítettek a
fonál felvetésében is. Amíg a fehérnép font, szőtt, az emberek kukoricát
morzsoltak az állatoknak. Amikor talut fosztottak, a nagyobb kocsokból
talupemzlit kötöttek a sütéshez, főzéshez. Ezeket a munkákat inkább karácsony
után a farsangi időben csinálták. Decemberben, januárban voltak a disznóölések.
A disznó kifogása, leszúrása, perzselése, szétbontása mind férfimunka. Aztán
délután a hurkatöltés, kolbásztöltés, a sonkák, húsok, szalonna pácolása,
besózása is az ő feladatuk volt. Disznóölés után ezeket ki kellett füstölni.
Mindent rudakra aksztottak vagy kötöztek, és felrakták a szabadkéménybe füstölődni.
Disznóölés Karajz Antalnál
Az én apám télen, amikor a ház tele volt
a szövőszékkel, kinn a kamarában is dolgozott. Volt gyalupadja. Csinált kapa-,
kasza-, fejszenyeleket a régi tönkrementek helyett. Sőt, a bútorainkat, a
duplaágyat, konyhaszekrényt, kredencet is ő csinálta télen. A nagyapa
gereblyefogakat faragott. Ezeken kívül télen megvolt a férfiak mindennapi
munkája a tehenekkel is. Nyáron a csordába jártak a tehenek, legeltek vagy
dolgoztunk velük. De télen gondoskodni kellett róluk. Télen apukám kelt fel
legelőszőr. Egy nagy szobában laktunk. Mindig megrakta a tüzet a masinában,
hogy mire felkelünk, már meleg legyen. Ezután a tehenek következtek. Szénát
górt le a padról a szénatartóba, onnan vitte be a tehenek elé a jászolba, hogy
egyenek. Míg ettek a tehenek, kiganajászott alóluk, a trágyát furikkal kitolta
a ganajra, a trágyadombra, megpucolta, megkefélte őket a rájuk száradt
tehénszartól, amibe belefeküdtek.
Megaljázott alattuk szalmável, hogy mire anyuka fejni ment, rendben
legyen minden. A teheneket meg is kellett iatatni. Apuka az utcán a kútnál
meghúzta a vizet a válóba, azután hajtották ki őket a kúthoz, hogy igyanak.
Ugyanígy délután is, és minden nap.
Tél vége felé, amikor már a bor kiforrt,
szinelni mentek a férfiak a pincébe. A letisztult a bort a hordó aljára
leülepedett „seprűről” leszívták, vigyázva, hogy fel ne zavarosodjon. A
megmaradt seprűből pálinkát főzettek. Télen gyakran elmentek az emberek a
pincébe széjjelnézni, nem pattant-e le az abroncs a hordóról, meg hoztak haza
mindjárt, ami kellett, bort, zöldséget, krumplit, stb.
A mezőgazdaságból, állattartásból élő
családok egymásra voltak utalva. Minden dolgos kézre szükség volt. A férfiak a
nehezebb, az asszonyok a valamivel könnyebb munkát végezték, de a gyerekeknek
is megvolt a maguk munkája. Sokat dolgoztak, de nyugodtabbak voltak. Nem volt
ennyi stressz. Az időjárás viszontagságait elfogadták, nem zúgolódtak miatta, és
tudtak hálát adni, megköszönni Istennek mindent. Talán ez az, ami hiányzik a
mai emberekből
A
fotók nagyobb részét a Jaskó család tanult fiai és Burger György szintén
papnövendék, későbbi pap készítették az 1950-es években.
Más részük Karajz Margit, Brogli Rózika és Deutsch Istvánné képei