Karajz Margit (szül. Károlyfalván 1952-ben):

Libatartás és talufosztás Károlyfalván

Az én gyerekkoromban libát és kacsát is neveltünk. Mindig hagytunk 1-2 tojót és egy gúnárt is. Kacsát nem szoktunk hagyni, a kacsatojást inkább megvettük azoktól, akiknek volt és a kotlóssal keltettük ki.

A libák tél végén már kezdtek tojni. Jó nagy volt egy libatojás. Anyukám ceruzával vastagon megszámozta mindig a libatojásokat. Nem tudom, miért volt ez fontos, talán, hogy követni tudja, melyikből kell sorban kikelni a kislibáknak. Ha a liba nem tudott megtojni, olyat csináltak, hogy a libát fejjel lefelé a lábtó (létra) fokain fűzögették át, hogy másképp helyezkedjen benne a tojás, vagy mozduljon valamerre és könnyebben meg tudja tojni. A tojó libák költötték ki a tojásokból a kislibákat. Nekünk, gyerekeknek kellett rájuk vigyázni. Le kellett hajtani a Luktába legeltetni őket. Ez elég nehéz volt, mert a vén libák ilyenkor mindig nagyon vigyáztak a kicsikre, és csíptek, vigyázni kellett, hogy meg ne csípjenek. Volt olyan is, hogy a falu libapásztort fogadott. Ez általában a csordás vagy a kondás felesége volt. Minden reggel, amikor jött a libapásztor és kiabálta, hogy libát kihajtani – hosszú, vékony, hajlós bottal, a bot végére egy könnyű fehér rongy volt kötve, ezzel terelgette a libákat – az egész falu kihajtotta az utcára a libákat. A libapásztor kihajtotta őket a libalegelőre, és egész nap ott legeltek. Ez az Újtelep után, a Kapitány-völgy elején volt. Estére hazahajtotta. Este, mikor jöttek haza a libák, az egész falu az utcán várta, és próbálta kiválogatni mindenki a sajátját. Hogy megismerjék, különböző jelekkel jelölték meg őket. Az úszóhártyáját a lábán bevágták, a vágás így lehetett jobb vagy bal lábán kívül vagy belül, levágták a jobb vagy a bal sarkát, rongyból harisnyát varrtak a lábára, a kisliba fején a pelyhet megnyírták, vagy fekete vagy piros festékkel festették meg a fejét vagy a hátát. A kiválogatás különösen az első napokban, a kiszoktatáskor eléggé nehezen ment. Volt, hogy a vén libától eltévedtek egyes kislibák, és másik csapathoz keveredtek. Ha nem került haza minden liba, elkezdtük járni a falut, mindenhol megkérdeztük, nincs-e idegen libájuk. Ők kérdezték: - Hogy van jelölve? Mi mondtuk a jelölést, például: bal lábán belül, jobb sarka levágva. Minden családnak megvolt, hogy hogyan szokta jelölni, és azt nem változtatgatta, minden évben úgy jelölte. Úgy hogy már lassan mindenki tudta a környéken, hogy kinek mi a jelölése. Így aztán, ha idegen liba keveredett egy másik csapathoz, lassan már tudták, kié az idegen. Aztán később már megszokták a libák is, hova kell hazamenni. Innen származik egy szólás is, amit Károlyfalván mindenki értett: „Kilenc a vénnel”. – Hány libátok van? – Kilenc a vénnel! Később még ragadványnév, csúfnév is lett ebből a mondásból: „Kilenc Berka”.

Burger György felvétele az 1950-es évekből

Amikor már megnőttek, megtollasodtak a libák, és kezdték hullajtani a talujukat, meg kellett őket tépni. Ezt talán kétszer is kellett évente. Mert a libákat nem csak a húsukért, hanem a tolluk miatt is tartották. Drága volt a liba talu, ebből készült a párna és a dunna. Különösen amelyik családban eladó lány volt, ott már előre gondoskodni kellett a stafirungról, amibe a párna és a dunna beletartozott.

Ősszel, amikor a libák megnőttek, elkezdték levágni őket, de nem soványan, hanem előtte egy hónapig is hizlalták. Bezárták egy fészeknyi helyre, hogy ne járja le, amit hízott, és minden reggel meg este megtömték őket. A száraz kukoricát lemorzsolták, és főleg a nagy szemeket kiszelelték, leforrázták, megsózták. Ezt tömték bele a liba szájába. Ezt úgy csinálták, hogy leült az asszony az ólban a földre, a libát a térde alá szorította, hogy ne tudjon mozogni, a csőrét kinyitotta, és marékkal tett a liba szájába a kukoricából, és az ujjaival nyomkodta le, a másik kezével meg segítette a nyakán, hogy a szemek a begyébe lemenjenek. Ez eléggé nehéz munka volt, és vigyázni kellett, hogy szemet ne kapjon a liba, mert ha a kukorica véletlenül a nyelőcső helyett a légcsövébe tévedt, abból nagy baj lehetett. Lehet, hogy a liba megdöglik, vagy soványan kell levágni. Ilyen esetekre voltak a faluban olyan asszonyok, pl. a Bétus néni, akik értettek ahhoz, hogy a légcsőbe tévedt szemet valahogy kivegyék. Szaladtak a „szemet kapott” libával hozzá, hogy segítsen.

A libavágás is nagy munka volt, ünnepszámba vettük, mint a disznóvágást, de ehhez más segítsége azért nem kellett. A tyúkot úgy vágták, hogy a fejét hátrahajtották, és a nyakán alul vágták el a gégéjét. A libát pont fordítva, a tarkóján. Anyukám a térde közé szorította a libát, a tarkóján letépte a talut, és úgy vágta el a nyakát. Mink gyerekek tartottuk a tányért a vérnek. A libának sok vére volt, ami kellett a sült libamájhoz-tepertőhöz. Ha nem fogták elég erősen, a vergődése közben kiszabadult a szárnya, és kiverte a kezünkből a tányért. A vér spriccelt mindenfelé. Amikor a liba megdöglött, a tiszta talut letépték róla. Azután leforrázták, és a piszkos és tokos talutól is megtisztították. Amikor már jól meg lett tisztítva, lábbal felfelé felakasztottuk, a spájzban, ott a vér még kicsöpögött belőle és kihűlt. Ezután mi gyerekek még szedegettük belőle a maradék szőröket, tokokat. Ezután anyuka elkezdte szétszedni a libát. Megvolt a menete, hogy milyen sorrendben kell csinálni, hogy minden könnyen és jól menjen. Először a combjait vágta le, majd lenyúzta a háját, a vastag hízott bőrét. Ezután lehetett kettészakítani a hátát a mellrészétől. Ehhez igen erős kéz kellett. Ekkor láttuk meg, milyen nagyra hízott meg a liba mája. Megtisztította a zúzáját, kidobta a beleket a macskáknak, mindig ők ették meg.

A liba minden részét megfőztük, megsütöttük. Novemberben van Márton nap. Deutsch nagyapámat Mártonnak hívták, és erre a napra általában szoktak libát vágni. De volt olyan esztendő is, hogy valamiért nem volt liba. Nagyapám erről megfeledkezett vagy nem tudta, és meghívta a kártyás barátait akkor is libapecsenyére. Szégyenkeztünk a vendégek előtt.
Általában vasárnapra készítettük el libát. A vérét külön abároltuk meg. A májat is külön vereshagymás vízben megfőztük és lesütöttük. A háját (hízott bőrét) felvagdaltuk, kisütöttük. Amikor már jól kisült, a tepertőjét a zsírból kiszedtük, a zsírt leszűrtük. Sok libazsír lett, ezzel pótoltuk a disznózsírt. Nagyon finom volt a libazsíros kenyér. A májat, a vért felkockázva és a tepertőt libazsírral összemelegítettük, és párolt édeskáposztával, kenyérrel mártogatva ettük meg vasárnap reggelire. A fejéből, labakból, szárnyakból, zúzából és a belső csontos részekből, hátából főztük vasárnap délre a húslevest. A libából főtt húslevesbe mindig kockatésztát tettünk, abba az járt. A leveshúst tört krumplival, tej- vagy paradicsommártással ettük. A nagy combokat, a két kisebb szárnyacombját és a kettévágott, bevagdalt libamelleket bepácolták vöröshagymával, sóval, és vasárnap estére főzték meg, majd zsírjára lesütve, párolt édeskáposztával, kenyérrel mártogatva a zsírba ettük meg. Nagyon finom volt. Akkor még sokan éltünk egy családban, három generáció élt egy nagy szobában együtt. Nagyapám, szüleink, anyukám másik két lánytestvére, én és a testvérem. Heten voltunk, úgyhogy a libából nem sok maradt már hétfőre. Ma már csak nosztalgiával gondolok ezekre a régi finom ízekre.

Télen, amikor a földeken nem kellett dolgozni, olyan munkákat végeztek bent a meleg szobában, amit direkt ilyenkorra hagytak meg, mert télen volt erre idő. Például a férfiak a megtermelt cirókból ekkor kötötték meg a következő évre a seprűket, vagy morzsolták le a kukoricát. Ehhez segédeszköz volt vagy egy lemorzsolt kukorica csutkája vagy maga a vas kukoricamorzsoló, amibe bele kellett dugni a kezet, s a tenyérbe eső, kívül fogazott oldalával morzsolni le a kukoricát. Ügyeskezű férfiak gereblyefogakat faragtak. Az asszonyok a megtermelt és feldolgozott kenderkócból télen fonták a fonalat, és szőtték meg zsáknak, ponyvának, lepedőnek, törülközőnek, abrosznak; vagy vagdalták fel vékony csíkokra a tönkrement ruhákat, textíliákat, és szőtték belőle a pokrócot. Télen fosztották meg a nyáron kitépett összes talut is.

Talufosztásra farsang idején, nagyböjtig került sor esténként. Ezt nemcsak a család csinálta, hanem a rokonok, szomszédok is segítettek, csak az asszonyok, lányok, ez női munka volt. Utána visszamentünk mi is segíteni azoknak, akik nekünk is voltak. Egy talufosztás 3-4 napig tartott, attól függően, kinek mennyi libája volt. Abban az időben nem volt tévé, de sok helyen még rádió sem. Ez a foglalatosság a hosszú téli estéken egyben jó szórakozás is volt. A munka mellett jól el lehetett beszélgetni. Vacsora után a nagy családi asztalt letakarítottuk, kiöntöttük az asztalra a fosztani való talut, és vártuk, hogy jöjjenek segíteni, akiknek szóltunk, rokonok, szomszédok, barátok. Én mint gyerek, de mint fiatal is örültem ezeknek az estéknek. Szerettem hallgatni, mit beszélgetnek az öregek. Sokszor félelmet is keltettek bennem, mint gyerekben. Beszéltek babonás dolgokról, boszorkányokról. A talufosztás abból állt, hogy a talu két oldalát, a puha talut le kellett húzni a középen lévő kemény kocsról. A szép nagy taluk kocsának végén nagyobb talurészt hagytunk, és ezeket külön tettük. A férfiak ebből kötöttek ilyenkor talu-pemzliket, talukenőket, amikkel majd sütéskor az asszonyok kizsírozták a tepsiket, kenték meg tojással a béleseket vagy olajjal a pirítós kenyeret. A finom, puha megfosztott talut a gazdasszony mindig összeszedte, ebből készítették a dunnákat, párnákat, De az asztal alá ledobott kocs sem ment kárba, ezzel tömték ki jó keményre a díszpárnákat.

Ha a háznál nagylányok is voltak, akkor a nagyfiúk is összeverődtek, és mentek az ablak alá, vagy a pitvarba, és ott szórakoztak, bolondoztak. Akkoriban szimpla ablakok voltak, és a felső ablakrész kifelé nyílott. Volt, hogy a fiúk fogtak egy galambot vagy verebet, és az ablakon beengedték a szobába. Szegény ijedt madár csinált nagy riadalmat, mert repült a talu a madárral együtt. A fiúk meg kint nevettek rajta. Én ilyeneket nem láttam, csak így mondják. A fiúk sok hülyeséget csináltak ilyenkor. A nagybátyám, Karajz Anti sokat mesét ezekről, ő mondta ezeket is. A falusi házak beosztása olyan volt, hogy az udvarról a pitvarba jöttünk be. Innen nyílott az utca felé az elsőszoba (tiszta szoba), hátrafelé a hátsószoba. Ez volt a lakószoba, konyha, alvóhelyiség, minden. Itt élt a család. A bejárattal szemben nyílott a pitvarból a szabadkéményes rész. Ilyenkor télen voltak a disznóölések, a szabadkéményben füstölődött a kolbász, szalonna, sonka. És bizony előfordult, hogy a pitvarba is bejött fiúk megdézsmálták a gazda kolbászát. Volt, hogy a pitvarba kitett, tollfosztó-végzésre sütött krepliket (fánkokat) körberágták, csak a tölteléket hagyták meg, mert az édes volt, azt nem szerették. Vagy az udvarban található nagyobb eszközökkel eltorlaszolták a bejárati ajtót. De csináltak olyat is, hogy a gazda szekerét szétszedték, és darabokra szedve felakasztották a gazda csűrjébe.

Naponta úgy este fél tíz-tíz óráig fosztották a talut. Valamivel minden nap megkínálták a fosztókat, volt hogy főtt szemes kukoricával, almával, mikor mivel, ami volt otthon, de a végzésre mindig kreplit sütöttek. Abban az időben mindig szép nagy krepliket csináltak, és általában megtöltötték, szilva- vagy baracklekvárral, vagy baracklekvár és dió keverékével. És persze borral is mindig kínálták a fosztókat. Az otthonmaradt betegeknek, öregeknek, gyerekeknek még csomagoltak is a krepliből, hogy vigyenek haza. Innen maradt fenn egy a mi családunkban ismert mondás. Elköszönéskor az egyik rokon így köszönt el a háziaktól: „Isten veled, Bregit! Köszönöm a kreplit” Ez nekünk, gyerekeknek nagyon tetszett, és az unokatestvéreim, Bartus Imre és Pista – ők télen sokat jártak esténként hozzánk – sokszor viccesen így köszöntek el tőlünk is. A farsang jellegzetes étele itt a falunkban a farsangi krepli még most is.