Az asszonyok munkájáról

Én, Karajz Margit 1952-ben születtem Károlyfalván.

Gyerekkoromban az én anyukám itthon dolgozott, nem járt munkahelyre. Így mondtuk: háztartásbeli. Ellátta a családot, állatokat tartott, kint dolgozott a földeken.

Mit jelentett, hogy ellátta a családot abban az időben? Akkor heten laktunk egy szobában. Volt még egy szobánk, de csak egyben fűtöttünk, egy masinával. Ez melegített, és ezen is főztünk. Élt még az anyai nagyapám. Már öreg és beteg volt. Ő egyedül aludt egy vaságyon. Az ő házában laktunk: anyukám, apukám, anyukám két lánytestvére – ők négyen egy dupla ágyban aludtak, ketten egy ágyon. Monika később férjhez ment, elkerült a háztól, de Teri mindig velünk maradt. Én és a testvérem, Bonci – Nóri még akkor nem volt meg – egy rácsos kiságyban aludtunk ketten, egyikünk fejtől, a másik lábtól. Ezeket az ágyakat és a konyhakredencet is apukám csinálta. De anyuka mesélte, hogy ő gyerekkorában a nenivel aludt (a nagyapjával), később pedig asztalágyban, ami éjszaka ágyként szolgált, nappal asztal volt. Volt még a szobában két akasztós sifon a ruháknak, egy nagy kihúzhatós asztal, 1 lóca, két karszék, vizeslóca és egy régi varrógép. Neki erre a családra kellett mosni, vasalni, főzni, takarítani, szőni, fonni, stb., a fiatalabb árva lánytestvérét és a saját gyerekeit nevelni.

Hogyan mostak régen? Volt egy nagy fateknő – ezt csak mosáskor hozták be, kint tartották – és egy lavor. Hetente csak egyszer mostak. Akkor nem volt annyi ruha, mint most. És hordták egy hétig. Azok tényleg piszkosak, büdösek, izzadtak voltak. A vizet az utcáról a közkútról hordták be vedrekkel, kannákkal. Nyáron is meg kellett rakni a tüzet a masinában, hogy meg lehessen melegíteni. Mosószer nem volt. Mosószappannal mostak, de a mosószappant is az asszonyok főzték hulladék zsiradékból meg lúgból, majd ronggyal kibélelt faládákba öntötték, a víz lefolyt róla, és a megszilárdult szappant felvágták kockára. A mestergerendán tartották. A beáztatott ruhát a mosóteknő oldalán beszappanozták, és a kezük között dörzsölték ki belőle a piszkot. Ágyneműt még ritkábban, talán negyedévente mostak. Váltó ágynemű nem volt, addig, amíg meg nem száradt, télen csak a tokkal takaróztunk. Az ágynemű mosása igen nehéz munka volt. Mivel ritkán is mosták, nagyon elkoszolódott. Akkor nem volt olyan tisztálkodási lehetőség, mint most, és elszaporodtak a bolhák. Az ágynemű bolhaszaros volt. Ezért a dunna-, párnahajakat, lepedőket mosófazékban kifőzték, meg szapulták: sulykoló fával verték. Fahamura forró vizet öntöttek, ennek lúgos hatása volt, és ebben a hamuról leöntött lúgos lében áztatták. Ez fehérített is. Már csak később ismerték meg a mosószódát. Ezt a Koritár Kató anyukája hozta, ő a vasútnál dolgozott, ott takarított. A lepedők vastag durva háziszőttesből voltak, amit kenderből font fonállal szőttek télen az asszonyok. Ezekből a vastag lepedőkből elég volt a vizet kicsavarni. Mosógépről, centrifugáról akkor még hallani sem lehetett. A párna- és dunnahajakat mindig kikeményítették. Az utolsó öblítővízbe mindig főztek keményítőt is. Villanyvasaló sem volt. Parazsas vasalóval vasaltak. Ha csak egy-egy darab ruhát vasaltak, elég volt a vasalót a masina tetején megforrósítani, de ha többet, akkor parazsat tettek bele, hogy tovább tartsa a meleget. Vigyázni kellett vele, nehogy megpergálják a ruhát.

A pokrócokat levitték a Luktába, ott mosták ki a fürdőben, ott voltak jó lágyvízű források az öblítéshez. és a fűre teregették ki. Amikor lecsorogtak, hazahozták tovább szárítani.

Az asszonyok feladata volt a család mindennapi eledelének elkészítése, mindennapi kenyérnek a sütése is. A hét egy napján mostak, egy másik napján kenyeret sütöttek. A kenyérsütéshez külön kenyérdagasztó-teknőt használtak. A kenyérnek való liszthez a búzát megtermelte magának a család. A búzát elvitték Patakra a malomba megőrölni. Itthon külön lisztes kamrában – a khemerliben –, lisztes hordókban tárolták. A kenyérsütéshez való lisztet meg kellett szitálni, bekovászolni, megdagasztani. Ez igen nehéz munka volt, mert ilyenkor legalább hét nagy kenyeret sütöttek egyszerre. hogy jusson minden napra. De volt, hogy néha két hétig is ették. Anyukám többször is elmesélte, hogy abban az időben az asszonyok, amikor férjhez mentek, az ő anyja is szinte mindig feketébe, sötét ruhába jártak, de kenyérsütéskor a nagymama mindig fehér kendőt és kötényt kötött. És olyankor olyan furcsa volt a sötét kendő után. Amikor a kenyértészta megkelt, kiszakították szakajtókba. A tekenő oldaláról lekapart tésztából csináltak pipiskét a gyerekeknek. Ilyenkor szoktak pezsgős lángost is sütni. Közben, míg a kenyértészta kelt, kifűtötték a kemencét. A kemencébe tüzelték el a szőlőből hazahozott vinyigót és a bugagórót is. Amikor már jó forró volt a kemence, a parazsat előre húzták az elejébe, és a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra borították, és ügyesen a kemencébe vetették vele. A kisült kenyereket a spájzban tárolták.

A képen Nezáczky Matild a nagymamája által sütött kenyerek előtt

A mindennapi ételt a masinán főzték meg, amibe nyáron is, a nagy melegben előbb be kellett fűteni. De lehet, hogy előtte még fát is kellett vágni. Egyszerű ételeket főztek, különösen nyáron. Nálunk nem volt otthon nagymama, aki megfőzte volna az ételt a földön dolgozó családtagoknak, mert korán meghalt. Így anyukám főzött. Ha közelben dolgoztunk, és délre hazajöttünk – például aratáskor –, akkor ő elkezdett valamit főzni. Például valamilyen galuskát, de ehhez is neki kellett meggyúrni a tésztát. Előre nem lehetett főzni, mert hűtőszekrény nem volt, az étel megromlott volna. Míg az ebéd elkészült, apuka megevett egy darab szalonnát kenyérrel, és elment az ólba kötelet fonni kötőfűből a délutáni aratáshoz. Ha messze mentünk dolgozni a szőlőbe vagy a Longra, akkor délben nem jöttünk haza, olyankor kint hideget ettünk, pld. szalonnát retekkel. Aznap vacsorát főztek. Ilyen egyszerű ételeket ettünk, mint borsó-, zöldpaszuly-, szárazpaszuly-, krumplileves kenyérrel. Vagy valamilyen galuskát: krumplis, túrós, paszuly-, káposztás galuskát vagy sztrapacskát. Sokszor ettünk paprikáskrumplit, törtkrumplit sült szalonnával, tejjel. Mivel voltak teheneink, tej volt, de ehhez minden reggel és este meg kellett fejni a teheneket. Vacsorára sokszor csak tejbeleves volt kenyérrel beaprítva, vagy tejbetészta, tejberibili – ez reszelt tésztával, vagy tejbegombóda, ez csipetkével. Télen főzték a babrásabb ételeket, pld. derelye, puculi (krumplinudli) vagy cinke – nyáron erre nem volt idő. Általában megvolt, hogy a hét melyik napján mit szoktak főzni, mikor volt leves vagy galuska. Pénteken mivel böjti nap, általában paszulygaluska volt, szombaton szalonna-káposzta, vasárnap húsleves. Télen füstölt húsból.

A főzésnél említem meg a disznóölést. Mivel a földeket dolgoztuk, általában volt termény, amivel meghizlaltak egy-két disznót is. A levágott disznó húsát fel kellett dolgozni. Minden részét valahogy elkészítették. Az asszonyok munkája volt a belek szétszedése, mosása, a vékonybél slajmolása. Fejhúsok, belsőségek megfőzése, hurkák, sajtok elkészítése, megfőzése, a zsír kisütése, stb. Nyáron általában csirkét, tyúkot vágtak, ezekből készültek a húsételek. De ezeket elsőbb le kellett vágni, leforrázni, megtépni, szétszedni. Ősszel a kacsák, libák vágása adta a szükséges húst. Ezeket előbb tömni kellett, hogy ne legyenek soványak. Három-négy hétig tömték a libákat kukoricával, minden reggel és este. Minden főzéshez a hozzávalót elsőbb elő kellett állítani. A növényeket megtermelni, az állatokat felnevelni, egészen a tyúkültetéstől kezdve. Az asszonyok feladata volt a megtermelt zöldségek, gyümölcsök tartósítása, eltevése télére, uborka berakástól a befőzésig, gombaszárítástól a szilva-aszalásig, a susinkák, szárított gyümölcsök készítéséig, a szilvalekvár-főzéstől a káposztataposásig, a szőlő felaggatásától a túró elkészítéséig. A zöldségek kiásása, a krumpliásás, stb. A család szükségletein felül termelt zöldséget, gyümölcsöt, túrót, tejfelt elvitték az újhelyi piacra eladni. Ezeknek az árából tudtak ruhafélét vásárolni a városban. Anyukám mondta, hogy csak vasárnap volt tejeskávé reggelire náluk. Tányérból, kenyérrel beaprítva ették, kanállal. Hétköznap reggeleken krumplilevest ettek kenyérrel früstökre, vagy szalonnaszószt. A teát általában borral savanyítottuk, és fokhagymás pirítós kenyérrel ettük reggelire. Bor volt, mert szőlőt is műveltek. A teát teafüvekből főzték, fodormentából, hársfavirágból.

És a főzés után még következett a mosogatás. Régen nem volt mosogató, sem meleg víz a csapból. A vizet elsőbb meg kellett melegíteni a masinán, és egy nagy vájdlingban mosogattak mosogatóronggyal, csutakkal. A csutakról mindig emlegették a faluban a csutaklevest. Örzse néni kimosogatta a csutakkal a húsleveshez a fazekat, és benne felejtette a csutakot. Beleöntötte a levesnek való vizet, bezöldségelte és főzte. Azt hitte a csutakról, hogy a húst is beletette. Csak amikor enni szeretett volna, akkor vette észre. Hát így főzött Örzse néni csutaklevest! Járta a faluban egy másik mondás is: Gyere Lénuka, Józsa néni majd bezöldségeli a levest! Így sürgette Baka Náci a testvérét, Lénukát. Józsa néni egy családi ápolt (kihelyezett elmebeteg) volt náluk. Még a mosogatólé sem ment kárba. Régen nem mosogattak mosogatószerekkel, csak már később. Így a zsíros mosogatólevet a moslékos vedérbe öntötték, amit kivittek a malacoknak és azok megették. Sokszor a lefőzött tészták levében mosták le később az edényeket, hogy jó sűrű moslék legyen. Tányérból csak a levest ették külön-külön, alumínium kanalakkal. A galuskaféléhez nem használtak tányért. A család körbeülte a nagy tál galuskát, és onnan ették. Anyukám mindig mesélte, hogy volt a családban egy „kisnána” (nagymama), aki alacsony volt, és állva evett, mert nem látott a tálba.

Az asszonyi munkánál a főzésnél említem meg a lakodalmakat is. Régen a lakodalmak mindig télen voltak, farsangban. Nyáron nem értek rá, dolgozni kellett. És nem hétvégén, szombaton, mint most, akkor mindenki itthon dolgozott, nem jártak munkahelyre. Általában keddi napon volt a lakodalom. Az asszonyok, lányok feladata volt már jóval a lakodalom előtt – vasárnap délutánonként – a csigatészta elkészítése a levesbe. Régen nem sütöttek ennyi sokféle süteményt, mint manapság. Nagyon régen tejbekása volt az édesség. Ezért szedték a kásapénzt is a lakodalmakban. Később béleseket meg kalácsot sütöttek kemencében. Ilyenkor a meghívott rokonság összehordta a szükséges edényeket meg hozzávalókat a főzéshez: tyúkot, zsírt, szalonnát, meg ami kellett, és az asszonyok sütöttek, főztek együtt a lakodalomban.

Az asszonyok munkája volt a takarítás. Ide tartozott naponta az ágyak bevetése, a szalmazsákok felrázása, a földes házak fellocsolása, sepregetése. Nyáron nagyon sok volt a légy, mivel állatokat tartottak, és a ház végében közel volt a disznóól. Ragadós légyfogókat szurkáltak a padlásba, onnan lógtak le, és nagyon teleragadtak léggyel. Nyáron ebéd után kint a határban is, de ha hazajöttek ebédre, itthon is mindig félórára, órára lepihentek egy kicsit aludni. Kellett az erő a további munkához. Ilyenkor a légypapírok mellett, elsőbb kendőkkel ki kellett hajtani a legyeket. Az ablakot a nagy fekete haraszkendővel besötétítették, hogy a legyek a világos ajtó felé menjenek, és hogy ne legyen olyan nagyon meleg, lehessen a legyektől pihenni.

Hetente szombaton történt a földes szobák, a pitvar, a tornác felmázolása, tapasztása. A Bikarétről hozták hozzá a jó agyagos földet, amibe lószart vagy töreket tettek, így jó sarat csináltak belőle egy régi lavorban, és ezzel a feltört földes helyiségeket feltapasztották. Aztán később, amikor a hátsószobába fapadló került – mert csak oda adtak családi ápoltat (elmebeteget), ahol nem földes volt a lakószoba –, azt minden szombaton fel kellett súrolni. Családi ápoltakat azért tartottak a faluban, mert egyrészt segítség is volt, másrészt innnen kaptak valami pénzt, amiért meg tudták vásárolni a városban azt, amit maguk nem tudtak előállítani. Például nagykabátot, cipőt, csizmát.

Évente kétszer meszeltek, tavasszal és ősszel. Ilyenkor szétszedték az ágyakat, kihordták az ágydeszkákat, minden kisebb bútort, lepókhálóztak. A sifonokat, komódot elhúzták a faltól. Lemosták a gerendás padlást. Vettek meszet, azt leoltották, és nyeles meszelővel kimeszelték a falakat. A falak a sok meszeléstől táskásak lettek, sokszor leomlottak. Ilyenkor sárral, később gipsszel elsőbb ki kellett javítani. Még meszelés előtt a kémény koromzsákját ki kellett üríteni. Nemcsak meszeléskor, de amikor már a masinában nem égett jól a tűz, a masinát is ki kellett kormozni. Amikor a meszelés megszáradt, feltették körbe a falpapírokat. Ablakot tisztítottak, felsúrolták a padlót, a szekrényeket visszatologatták a helyükre. Az ágyakat, ágydeszkákat visszahordták, összerakták. A szalmazsákokból az összetört régi szalmát kidobták, és friss szalmával tömték meg. De volt, ahol csak zsupszalmát tettek az ágydeszkára. Olyan magasak lettek ilyenkor az ágyak. Az előtte kimosott, kikeményített ágyneműt felhúzták. Mindennek csudajó tiszta illata volt. Amikor ilyenkor este lefeküdtünk, az olyan jó, boldogító érzés volt.

Ünnepek előtt tavasszal – húsvétra, búcsúra – kívülről is mindig megmeszelték a házak falát, alul csíkot festettek. Még a járda szegélykövét is megmeszelték ilyenkor. A függönyöket, falvédőket is kimosták, kikeményítették.

Az asszonyok fontak, szőttek, varrtak. Télen fontak, amikor a határban nem kellett dolgozni. A nyáron megtermelt kendert feldolgozták. Még nyáron áztatták, mosták, szárították. Télen tilolták, megtörték, kifésülték, és a finomabb szöszből fonták a fonalat. Amikor a fonással elkészültek, az orsókról átcsévélték a fejfákra, amiről felvetették, hogy fel tudják húzni a szövőszékre. Télen behozták abba az egy szobába a szövőszéket is. Alig fértünk, pedig nekünk jó nagy szobánk volt, akkor még nem volt leválasztva belőle a fürdőszoba. Ebből a kenderből készült durva fonálból szőtték a kendervásznat. Ebből szőtték a zsákokat, lepedőket, szalmazsákot, törülközőket, trakkosponyvát és a pokrócokat. A pokrócba nem a fonalat verték be, hanem az elhasznált ruhák, ágyneműk még erősebb részeit. Azokat felvágták csíkokra, összevarrták és gombolyagokba feltekerték. Ezekből színeik szerint csíkozva készült a pokróc, amit a földre leterítettek. A kenderfonál nagyon kiszöszölődött, ezért csirizt főztek, és azzal kenték meg. A szövés eltartott egy hétig is.

Voltak, akik kézimunkáztak télen. A finomabb vásznakra kiszámolva keresztszemes mintát varrtak. De voltak olyan ügyesek is, akik a finomabb vásznakba már eleve beleszőtték a mintás csíkot. Előre drukkolt falvédőket vásároltak, s azokat kihímezték. Eleinte csak egyszínűre, később színezték. A falvédő a konyha dísze volt, és mindig volt rá írva valami. A miénkre ez volt írva: „Édes kincsem, tedd le azt a kiscsibét, mert minden anya szereti a gyermekét.” Hímeztek még kefetartót, fésűtartót, stelázsicsíkot is. Később horgoltak kis terítőket, de még függönyöket is, amelyeket mindig keretre kifeszítve kellett szárítani, hogy ne legyenek gyűröttek. Volt, akinek varrógépje is volt. Az egyszerűbb szegéseket, varrásokat meg tudták csinálni maguknak. Abban az időben kész ruhákat még nem nagyon vásároltak. Inkább ruhaanyagot vettek, és megvarratták. Kati nénink a nagynénénk is jól tudott szabni, varrni. Vele sokan varrattak. Télen ő szinte minden este lejött nálunk Pistával, Imrével, a fiaival, amikor még gyerekek voltunk. Nekünk is volt varrógépünk. A hosszú téli estéken nálunk varrt, mert nála nagyon hideg volt a földes szoba. Még most is emlékszem, hogy a meghalt férje, a Pityu bácsi téli félkabátját hordta, s annak a bélése valamilyen flanell anyagból volt, amin macskafejek voltak. Abban az időben nem otthonkát hordtak az asszonyok, hanem kötényt. Legtöbbszőr kötényt (kötőt) varrt a Kati néni, mert ez nyúzódott el a leghamarabb. Emlékszem, a Rupetyek felesége volt az Ilka, ő loknis kötőt varratott magának, ezen sokat nevettünk.

Télen fosztották az asszonyok a talut is. A felnevelt libák, kacsák kitépett tollát ilyenkor volt idő megfosztani. Ezt a munkát mindig farsangban csinálták. Elhívták a szomszédokat, rokonokat is segíteni. Ez esténként volt, így eltartott egy pár napig, néha egy hétig is. Igyekeztek, hogy nagyböjtig befejezzék. Végzésre mindig szilvalekváros vagy diós kreplit sütöttek. Aztán visszamentünk mi is segíteni azoknak, akik nekünk segítettek. Régen nem volt még rádió sem tévé. Örültek, hogy együtt lehettek, beszélgettek. Most a tévé elveszi az emberek idejét, elmagányosodnak, egymással alig beszélgetnek. Ebből a taluból készítették a párnát, dunnát, amivel takaróztak. A régi kinyúzott talu sem ment kárba. Eladták a talus cigányoknak fazékért, lábasért. Azt mondták, puskaport csinálnak majd belőle.

Ahogy anyuka foglalkozása háztartásbeli volt, apukáé földműves. Abból éltek, hogy megművelték a földeket, és megtermelték maguknak a megélhetéshez szükséges növényeket. Kinek mennyi földje volt. Nekünk nem volt olyan sok, mi nem voltunk gazdagok. De nemcsak a férfiak dolgoztak a földeken, hanem az asszonyok, a gyerekek is, az egész család. A nagyobb gyerekek is, amit már meg tudtak csinálni. Tehenekkel szántottuk meg a földet. Már a szántásnál is segíteni kellett. Az eke szarvát nagyapám, majd apukám fogta. De anyukám már nagyobb gyerek korában is, később mint asszony, a teheneket vezette a barázdában. Mesélte, hogy nagyapa szántáskor, mikor a tehenek nem nagyon akartak menni, olyanokat húzott az ostorral rájuk, hogy ő is kapott belőle. Vetettek kalászost, búzát, árpát, gabonát. A búzából őröltek a malomban lisztet a mindennapi kenyérhez is. Az árpával az állatokat etették. A szalmával aljaztak a teheneknek. Amikor még kicsi volt a kalászos, az asszonyok mentek gordonyozni. Egy speciális szerszámmal kiszurkálták a kalászos közül a gordonyt és egyéb dudvákat. Nem vegyszereztek, mint most. Amikor megérett, le kellett aratni. Apuka kaszálta, anyuka a markot szedte, egyik gyerek terítette a kötelet a marok alá, a másik gereblyézett, de még a legkisebbnek is volt munkája, összeszedte az elmaradt kalászokat a tarlón. A nagyapa megkötötte a kévéket, majd összerakták keresztekbe. Később szekerekkel behordták az udvarokba, csűrökbe, ott kazlakba rakták. Nagyon régen maguk csépelték ki cséphadaróval. A gazdagabbak, akiknek volt lova, nyomtatták. Innen származik egy szólás: a kemény kapáláskor mondták, hogy kemény, mint a csűr földje. A harmincas évektől már járt a faluba a cséplőgép, és sorba csépelte mindenkiét, aki kérte. A lányok voltak fent a dobon. A fiúk, fiatalemberek vasvidlával adogatták a kazalból a kévét, a lányok vágták el a kötelet, és a cséplőgéppel jött munkás tette az etetőbe a kévét. Ezt mindig ő csinálta, mert veszélyes munka volt, könnyen be lehetett esni a cséplőgépbe. Az asszonyok meg a pelyvában voltak. Kaparták ki a cséplőgép alól a lehullott töreket. Ez volt a legrosszabb munka a nyári forróságban. Szállt a por meg a törek az izzadt testükre, ami nagyon csípett. Az idősebb férfiak zsákoltak. A kicsépelt terményt zsákokba gyűjtötték. A kicsépelt szalmát szintén a férfiak rakták boglyákba. Cséplésre az asszonyok mindig sütöttek egy kemence lángost: almás, túrós, mákos, diós bélest. Ezzel kínálták meg a cséplésnél segítőket. Az aratás-cséplés igen nagy munka volt. Cséplés után este lementek a Luktába, a fürdőbe lemosni a rájuk tapadt port. Fürdőszoba még nem volt.

Vetettek kapást is. Krumplit, tököt, kukoricát, paszulyt, mákot, mindent. Még a learatott tarlót is felszántották, abba is vetettek tallórépát az állatoknak. Őszig még az megnőtt. Amit az ember nem fogyasztott el, megette az állat. Ezeket mind meg kellett kapálni. Nemcsak egyszer, többször is. Ez főleg az asszonyok dolga volt, meg a nagyobb gyerekeké. Aztán ősszel ezeket mind be kellett takarítani. A krumplit kiásni, kukoricát kitörni, otthon kifosztani, répát kiásni. Mindent vetettek, amire szükségük volt. Még kendert is, hogy szőni tudjanak. Annyi cirókot is, hogy egy évre legyen elég seprűnek. Otthon még ott volt a konyhakert. Mindent megtermeltek benne, amire a konyhában szükség volt, mindenféle zöldséget. Ez mind az asszonyok munkája volt. Még bugát (napraforgót) is kapáltak. Abból lett az olaj. Az olajütőbe vitték kisajtoltatni. Akkoriban inkább zsírral főztek, az olaj különlegességnek számított.

Aztán még volt szőlő is. Ezt is együtt művelték meg. A metszésbe is besegítettek az asszonyok. Hazahozták a lemetszett vinyigót, azzal fűtötték be a kemencét. Tavasszal együtt kétágúzták a férfiakkal a szőlőt, nyáron ormóra kapálták (a sorok között ormóra húzták a tőkék alól kikapart földet), majd harmadolták (harmadszor is megkapálták). A gyerekek az ivóvizet hordták a környéken lévő forrásokból. A permetezéshez a vizet hordókban tehenes szekérrel vitték fel a hegyre, vagy esős időben az árkokból szedtük. Régen csak gáliccal permeteztek. Míg élt apuka, ő vette a hátára a permetezőgépet. Anyuka a permetlevet hordta utána vedrekben. Mikor már nem élt apuka, anyukám vette a hátára a permetezőgépet, de akkor már nem a nehéz rézpermetezővel permeteztünk, hanem műanyaggal. A szőlőt meg kellett kötözni a karóhoz egy évben háromszor is. A karózás a férfiak dolga volt, de a kötözés az asszonyoké-lányoké. Ősszel szüretelni mentünk. Régen szüretkor mindig szalonnát sütöttünk ebédre. A termést tehenes szekérrel hordókban hoztuk haza. Ha már nem fért, megcsömöszölték karóval. Mindig az erősebb, fiatalabb férfiak puttonyoztak. Az idősebbek és az asszonyok szüreteltek. Mindig szedtek szép szőlőt is kosarakba, amit eltettek télére a padlásra (újságpapírra egyenként lerakva), vagy felkötözték a fürtöket madzagra, és a fűtetlen elsőszobába, a mestergerendára ütött szögekre akasztották fel, hogy tovább elálljon. Vagy a mestergerendára akasztott rúdra függesztették fel párosával összekötve. A szép szőlőt nem lehetett a szekérre tenni, nehogy a rázkódásban összetörjön. Azt asszonyok a hátukra kötött ponyvás batyukban hozták le a hegyről. Három helyen is volt kisebb darab szőlőnk: a Hosszúhágón, a Vérmányban és a Gergelyhegyen. Ezeket és a földeket is örökölték a szüleiktől. A szőlőből mustot, majd bort csináltak. De volt olyan is, hogy a szőlőt elvitték a Bodrogközbe, és elcserélték más terményért, ami itthon nem termett meg. Volt olyan év is – anyukám mesélte –, hogy az egész nagy Hosszúhágón csak annyi szőlő termett, hogy egy kenyérkendőbe nem fért bele, ezért levette a kötőjét, és abban hozta haza. Aztán később a mustot adták el, bevitték Újhelybe a Pincészetbe.

Aztán volt munka még a réteken is. Minden talpalatnyi füvet szépen lekaszáltak a férfiak, kellett a széna télére a teheneknek. Az asszonyok munkája is volt a lekaszált rendeket megforgatni, hogy száradjon. Ha megszáradt, összegyűjteni, szénát takarni. Elsőbb csülökre összetolták két oldalról a rendeket. A gyerekek összegereblyézték az elmaradt szénát. A csülköket összetolták vidlahegyekbe, azokból rudasokat, kisebb boglyákat raktak. Ezeket a vidlahegyhordó rudakon összehordták egy helyre, s ott boglyát csináltak belőle. Jól kihegyezték a tetejét, hogy ne ázzon be. A nehezebb részt, a széna feladogatását az emberek csinálták, a könnyebbet az asszonyok. Ők vagy a nagyobb gyerekek a boglya tetején állva rendezték el jól a feladogatott szénát. A boglyákat szénából font kötelekkel lekötötték, hogy a szél fel ne borítsa. Majd tehenes szekérrel hordták haza. Itthon felrakták a padlásra (vagy be a csűrbe). Az emberek adták fel a padlyukon, az asszonyok, gyerekek szedték el és rakták el, nyomták be a stablon alá, hogy mind felférjen. A padon a nyári forróságban fullasztó volt a hőség.

Később, mikor már téesz lett, harmadosban dolgoztak. A téesz vetett, meg is ekekapázta a sorok közét, nekünk csak a sort kellett kapálni, de háromszor olyan területet, mint azelőtt. Mert a három részből kettő a téeszé volt és egy volt a miénk. Három boglya szénából már egy a miénk lett. Még a Longra is jártunk szénát takarni a Ronyván keresztül.

Voltak gyümölcsfáink is. Ősszel tehenes szekérrel mentünk vasárnap délután gyümölcsöt szedni. Ez nem számított igazi munkának, lehetett vasárnap is. A körtét a hombárba a búza közé tették, ott ért meg. Az almát a padra tették el a szénába, hogy meg ne fagyjon. A szilvából lekvárt főztek, aszalták. A felesleget az állatok ették meg, vagy az újhelyi piacon eladták. Még gombát is szedtek, és télére szárították. Sok alma és körtefajta volt: nyárialma, kormosalma, vérbélű körte, ignáckörte, cukorkörte, nyakaskörte, búzáskörte, pargamen. Volt berekinye és naspolya is, a berekinye fán termett és apróbb volt, a naspolya bokron és nagyobb volt, de hasonló ízű és állagú, azután volt finom, hogy otthon a spájzban megbarnult, megpuhult. Gyűjtöttek a vadon termő gyümölcsökből, termésekből is: szederből szörpöt főztek, a kökényt megették, a csipkét eladták gyógynövénygyűjtőknek. Ezt is mind az asszonyok csinálták.

Most már nincs téesz. Parlagon van a falu körül majd az egész határ. A régi karós szőlőket otthagyták, nem dolgozzák, mert nem éri meg. Benőtte, visszafoglalja az erdő. Nincsenek tehenek, nem kell kaszálni, mindent benő a gaz. Most munkahelyekre járunk dolgozni, hogy legyen nyugdíjunk. Régen természetes volt, hogy a fiatal és az öreg együtt élt. Amikor az öreg már nem bírt, a nehéz munkát a fiatalok végezték, és az öreget eltartották. Az öregek a gyerekeikre hagyták földjeiket, erdőiket. Mert a téli tüzelőt és a főzéshez szükséges tűzifát is maguknak termelték ki.

Mindig tartottak állatokat is a ház körül. Ebből volt meg a család étkezéséhez szükséges hús, tej, tojás. De vontatásra, nehéz munkák végzésére is kellett a tehén. Tyúkot, kacsát, libát mindig tartottak. Az asszonyok feladata volt a szárnyas háziállatokkal való foglalkozás. Tavasszal, amikor a kacsák, libák kitojták magukat, és a tyúkok is kotlani kezdtek, tyúkot ültettek, megültették a libákat is. Míg a tojáson ültek a kotlósok és a tojó-libák, minden nap le kellett tenni egyszer a tojásról néhány percre, hogy egyenek, igyanak, piszkoljanak. Utána visszatették újra a tojásokra, hogy le ne hűljenek. Amikor eljött a kelés ideje, vigyáztak a kikelt csibékre, kislibákra, kivették a kotlós alól, nehogy összenyomja, amíg a többi is kikel. Ezután gondoskodni kellett a naposcsibékről, libákról, hogy melegben legyenek. Kukoricát daráltak az etetésükhöz, de elsőbb az ősszel megfosztott kukoricacsöveket le kellett morzsolni. Régen még mi is a Karajz nagyapám udvarán lakó Rendes Erzsi néni tornácán lévő kő darálóval daráltunk a csirkéknek kukoricát. De volt a falunak közös darálója is (a parókiakert végében), disznónak, tehénnek oda hordtuk a darálnivalót. Amikor a szárnyasok felnőttek, a jércéket meghagyták tojó tyúknak. A tojásokat is megtermelték maguknak. A kakasokat nyáron levágták, megették. Ez mind munkával járt. Leforrázták, megkopasztották, szétszedték, megfőzték. Ez mind asszonyi munka volt. Ugyanígy a kacsákkal, libákkal is. Ezeknek még füvet és csenalat (csalánt) is vágtak a darába. A házi szecskavágó ehhez szolgált jól. Ősszel megtömték a libákat, kacsákat, hogy ne soványan vágják le őket. A libák taluját is eltették dunnának, párnának.

Mindig tartottak disznót is. Voltak, akik anyakocával is foglalkoztak, mi nem. Mi minden tavasszal vettünk két kismalacot, azokat felnevelték. A malacok etetése, később hizlalása is az asszonyok dolga volt. Reggel-este enni kellett adni nekik moslékot, nyáron füvet, ősszel a lehullott gyümölcsöt, tököt vágni, répát gyalulni, télen krumplit főzni és hát darát, hogy karácsonyra jól meghízzanak. A disznó ganajászása is sokszor az asszonyokra maradt. Télen a hízókat levágták. Ebből lett a családnak egy évre való szalonna, zsír, füstölt hús, kolbász.

Tartottunk még két tehenet is. A gazdagabbaknak lovuk is volt. Nekünk nem, nekünk csak teheneink voltak. Így lett meg a család ellátáshoz szükséges tej, tejtermék. De a tehenek főleg a nehéz munkák elvégzéséhez kellettek. Tehenekkel szántottunk, boronáltunk. Tehenek húzták a szekeret. Az emberek munkája volt télen minden reggel és este kiganajászni a tehenek alól. Furikkal kitolni a trágyát az ólból, megaljazni, szénát legórni a padról a szénatartóba. Régen, mikor még furik sem volt, saroglyára rakták a trágyát, és az asszonynak is meg kellett fogni a saroglya végét, mert két ember kellett hozzá. A szénatartóból a jászolt megrakni szénával, etetni, etetés után kint az utcán a kútból meghúzni a válót vízzel, kihajtani a teheneket megitatni. Volt, akinek az udvaron is volt kútja. Ezt a munkát főleg férfiak, de amikor kellett, az asszonyok is csinálták. Ezután meg kellett fejni. Ez már az asszonyok munkája volt. Ha volt kisborjú, nemcsak reggel és este, még délben is fejtek. A kisborjút megitatták, a tejet leszűrték. Nyáron a csordában, gulyában legeltek a tehenek. Volt, hogy még a Longra is jártak fejni a gulyába. A család által rögtön el nem fogyasztott tejjel további munkája volt az asszonyoknak. Az utolsó években már volt tejcsarnok, ahová eladták a felesleges tejet, de amikor még nem volt, a megmaradt tejet tejescsuprokba szűrték, és le kellett hűteni. Nekünk az udvarban nem volt pince, ezért nyáron az alsó pincesorban lévő pincénkbe hordták a tejet, hogy lehűljön. Amikor lehűlt, hazahozták, hogy megaludjon. Az aludttejről leszedték a tejfelt, az aludttejet megforrósították a masina szélén, és túrót csináltak belőle. Régebben a tejfelből vajat is köpültek a család szükségletére. A felesleges tejfelt, túrót a városi piacon eladták. És ezeket a munkákat mindennap meg kellett csinálni az asszonyoknak. Volt olyan nyár, hogy kihajtáskor az üsző már borjas volt, és kint a gulyában, a Longon ellett meg. Ilyenkor reggel és este a Longra kellett menni fejni és megitatni a kisborjút, amíg haza nem hozták. Apunak már volt egy biciklije, és Monika nénénk még nem ment férjhez, ő tudott biciklizni, ezért mindig ő ment a Longra fejni. Ha a csordába járt a tehén, akkor délben is hazahajtották megfejni. Nyáron kellett beszerezni a tehenek téli takarmányát, a szénát, de erről már beszéltem.

Sok munka volt az állatokkal, de ez úgy működött, hogy a megtermelt növényekkel etettük az állatokat. Az állatokkal oldottuk meg a növénytermesztéshez szükséges nehéz munkát. A tehenek trágyájával trágyáztuk a földeket, hogy teremjenek. Mindenre szükség volt. Egyik kiegészítette, segítette a másikat. Így tudtak megélni. Így tudtak mindent megtermelni, előállítani a megélhetéshez azokban a nehéz, szegényes időkben, amikor én még meg sem születtem. Most már én is hatvan éves vagyok. (2012)