A kitelepítés veszélye a 20. sz. folyamán többször fenyegette a falu lakóit, a 2. világháború előtt, alatt és után is. De a lakosok ekkorára már annyira asszimilálódtak, hogy ezt mindig veszélynek tekintették, senki sem akarta a biztosat feladni a bizonytalanért. A fenti, Belügyminisztériumi irat egy, a faluban lakók nemzetiségéről szóló kimutatás, ill. arról, hogy kik milyen anyanyelvűnek vallották magukat. A kimutatásban mindössze 31 személy szerepel. Ezek közül 10-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek, hatan tisztán német anyanyelvűnek (érdekes módon ezek között van 1925-ös és 1931-es születésű is) és 16-an mindkét nyelvet beszélik. A lista nyilván hiányos is, s azonkívül különféle motívációk is befolyásolták, hogy ki minek vallotta magát. A kimutatás 1947 május 10-én készült, lezárták július 14-én.

1947 augusztusában a képviselőtestületben érdekes ülés zajlott. Tóth Bálint plébános javasolta, hogy a község véglegesen magyar nemzetiségűnek állapítsa meg magát. Javaslatát több elemmel támasztotta alá (a szertartások magyarul folynak, a tanítás magyar nyelven folyik, a templomépítés történetét is magyar nyelven írta meg a bíró) a fő szempont mégis az lehetett, hogy az újra felmerülő kitelepítési veszélyt elkerüljék. Egyhangúlag fogadták el a javaslatot, ezzel megtámogatva az ittmaradás lehetőségét. A következő évtizedek azonban – bár nem gátolták direkt a nyelvhasználatot és az identitás megőrzését – objektív körülményeikkel, a szövetkezetesítéssel, a hagyományos életforma átalakulásával nem tettek jót a sváb hagyományok megőrzésének. A sváb nyelvhasználat teljesen megszűnt. Ma már csak az beszél németül (nem svábul), aki az iskolában tanulja. S a hagyományokat ma újraéleszteni próbálja a kisebbségi önkormányzat, mert bizony megszakadtak. Bár a tudat, hogy svábok vagyunk, mindannyiunkban megvan, egészséges önértékeléssel: sem nem szégyelljük, sem büszkék nem vagyunk rá a kelleténél jobban.

Trifonovné Karajz Borbála, 2008

Az irat fellehető Hauser Lászlónál Károlyfalván