Lauber József

született 1919. december 21-én. Édesapja Lauber Ignác, édesanyja Schmiedt Brigitta.

A hagyomány szerint a falu mostani helyén erdő volt minden. Azt is hallottam, hogy a Somlyódnál telepedtek le először, és mivelhogy nem találtak vizet, otthagyták, és jöttek erre a területre. A Kapitány-völgyi bányából építkeztek, ahol még voltak hatalmas, mondhatnánk ősfák is. Akkora hatalmasak voltak, hogy a keresztágú fűrész alig érte át. Mi is vettünk a lakáshoz a harmincas években, amikor árverezték.

A károlyfalusi nép nagyon nehezen tudta a mindennapit megkeresni. Mivel nagyon szorgalmas volt, azért sikerült nekik. Ez a határ rettenetes rossz talajú, ha ezt nem művelik, meg nem viselik gondját, itt nem terem meg semmi. Most is bizonyítják ezek a területek, amik itt vannak. Nagyon meg kellett küzdeni nekik az életért.

Régebben az élet egy kicsit más volt. A vasárnap az úgy telt el, hogy reggel a jószágot és mindent rendbe kellett tenni, tisztálkodás, és utána a templomba ment mindenki, de ez délután is a gyerekektől a felnőttekig megismétlődött. Aztán már szomszédolással telt az idő, meg ha valakinek a névnapja volt, azt megünnepelték vagy odahaza, vagy a pincénél. Ünnepnap - fogadalmin sem - dolgozni nem dolgoztunk, csak azt, ami muszáj volt.

Károlyfalvának kb. 500 magyar hold volt a területe, s nagy volt az érdekházasság is, hogy minél több maradjon együtt. Így a rokonságban is, s annak megisszák a levét még máig is azok az emberek, akik saját unokatestvéreiket vették el. Nem volt jellemző, hogy magyarok betelepültek. Volt egy bizonyos függőség, nem bíztak bennük, így nem is nagyon kerülhettek ide.

Elég nehezen ment a termelőszövetkezet szervezése. Nem voltak önkéntesek, hanem rá lettek kényszerítve, mert már abból én is kivettem a részem. A Hoffmann Jóska, aki nem írta alá, de ő már nem él. Engemet is, mikor a vasútnál voltam, behívattak a főnöki irodába, és megmondták őszintén, hogy vagy belépek, vagy ott kell hagynom a vasutat.

Elsősorban szőlő, gyümölcs, állattenyésztés volt. Kimondottan a kalászosokra nem lehetett építeni, mert az annyira silány volt, ha nem volt kedvező időjárás, kellő mennyiségű eső, akkor az itt nem termett meg. Ebből tudtak sok állatot tartani, a tejterméket és a gyümölcsöt jól tudták értékesíteni a piacon.

Amikor az apám járt első osztályba, még fél évig tanultak németül, s utána eltiltották. A sváb nyelvet még a '30-as években is sokan beszélték a velem egyidősek is. Még voltak olyan családok, ahol szigorúan ragaszkodtak hozzá. A mi korosztályunk már nem nagyon. Érteni értettem akkorában mindent, de nem beszéltünk. Az én nagymamám Varga Rozália volt, aki megtanult svábul, igaz, törte a nyelvet.

Fontos feladatot látott el egykor a település éjjeliőre, aki kezdetben egy fizetett ember volt. Később a falu lakói egymást váltották az éjszakai rend és nyugalom megőrzése érdekében. Azt, hogy mikor, ki következik, egy „vártanyás" elnevezésű, kampós bottal jelezték a lakások kapuja elé tűzve. Az éjjeliőr mellett tűzőrség is működött. Erre főleg nyáron és a betakarítási időszak után volt a legnagyobb szükség. A zsúpfedeles, terménnyel telerakott csűrök nagyon tűzveszélyesek voltak. Mindenhol kötelező volt tartani egy vízzel teli kéthektós, ún. „kapitány"-hordót és egy vízoltó rudat, valamint egy zsúpszedő szigonyt. Ezek meglétét a csendőrség szigorúan ellenőrizte.

A háború idején voltak itt németek, egy híradós különítmény. Nagyon rendesen viselkedtek. Dombrádra jártak le, ott építették a vonalat, és itt Károlyfalván szállásoltak be. Nagymamám és az Após is beszélt velük németül. Kértük őket, hogy feküdjenek az ágyba, de ők a hálózsákjukban aludtak. Elbeszélgettek velünk, nagyon rendesen viselkedtek, mintha rokonok lettünk volna.

Amikor románok kerültek a faluba '44-ben, harc nem volt. Voltak azok közt szászok és oroszok is. Hajnalban érkeztek meg. Este elkezdtek szórakozni a románok, így az Anyám panaszkodva beszélt egy tiszttel. Mondta neki, hogy milyen szemtelenek. Azt mondta a tiszt, hogy ne félj, semmi bántódásod nem lesz. Ki is adta a parancsot. Anyám kérdezte, hogy hogyan került ő közéjük? Elmondta, hogy Erdély melyik részéből került ide, a családja elköltözött Bécsbe, ő pedig itt ragadt.

A háború után a papír megvolt, mint dokumentum, hogy ki vallotta magát németnek a népszámláláskor. Ebből a családból is ki lett volna telepítve az após, de a felesége nem. A végén volt itt egy népbiztos, aki nagyon jól érezte magát a faluban. Az elintézte - hízott libát adtak neki -, így senkinek se kellett elmennie.

(in. Carolfalve Karlsdorf Károlyfalva / alkotószerk. Hauser Zoltán. p. 236-237.)

Meghalt 2006. február 21.