Karajz Antalné Kopasz Anna
(szül. 1941, apja Kopasz István, anyja Czilli Anna)

Reggel ötkor indultunk fejni a Longra, és onnan mentünk az erdőre dolgozni. A legelő közös tulajdon volt (közbirtokosságban volt), és kinek mennyi része volt a Táblában, a Longon, úgy ment oda a tehene. Biciklivel mentünk, azon vittük a kannákat. A fejőszék ott volt kint mindenkinek. A biciklit otthagytuk a Ronyva-parton és azon a vékony pallón mentünk át, csak egy oldalt lehetett kapaszkodni és jó hosszú volt, mert egy kicsit lejjebb volt a gázló, ahol a szekerek mehettek át, vissza meg már a tejjel jöttünk. A fiúk jól megrázták néha a pallót, csak úgy sikítoztunk.

Nem féltem a tehenektől, szerettem fejni. De volt olyan jó fejős tehenünk, hogy elzsibbadt a kezem, amíg lefejtem, háromszor is egy nap. De amikor megvettük - amikor a Kelemen meghalt, tőlük vettük – három napig nem adta le a tejet. Volt egy hatalmas fehér üszőnk is, olyan szelid volt, de ahogy megellett, nem hagyta magát fejni, rúgott fel mindenkit. Előtte nem volt vele semmi baj, Anti nem engedte eladni, hogy a mi nevelésünk, megszakadna a szíve érte. Majd ő megfeji, de őt is felrúgta. A nagyapa meg a Vendli bácsi ketten fogták, vagy a Barnus, mert Anti elment öt órakor dolgozni. Végül úgy állították meg, hogy az egyik lábát kikötötték a farkával együtt a szénatartóhoz a rudalókötéllel, három lábon állt, így nem tudott rúgni. Utána már úgy megszokta, hogy csak a farkát kellett odakötni. A Liscsei Mari néni meg mindig danolt a tehénnek, mikor fejt, csak úgy lehetett megfejni, azt mondta a nagyapa, mindenki tudta, hogy a Mari néni fej. Széphalomból is vettünk egy tehenet, na az is kegyetlenül rúgott, miután megellett. Azt mondta a széphalmi ember, mikor mondtuk később neki, hogy ássunk fésűt a küszöb alá, mert boszorkány van nálunk, azért rúg. Ásott a frász.

Miután a téesz felszántotta a táblát, az Ortásra járt a csorda, át a kisvasúton. Az Ortáson volt a bikának is a legelő, ott kaszáltak, ott takartunk a bikának. Több bikája is volt a falunak, meg kan is volt. Több kellett, hogy ne legyen beltenyészet. Ott voltak a cselédházba, ahol a csordás meg a kondás lakott, ott volt oldalt a bikaól. Az utolsó bikás a Kendi volt. Azt a bikát Kardosnak hívták. Jött a bikás felesége egyszer batyuval haza, a bika kint volt az udvaron és nekiment. Mondta, hogy „Nem ismersz meg, Kardos?” Úgy agyonkínozta a bika azt az asszonyt, hogy lovasszekéren vitték Újhelybe a kórházba. Ott néztük a kerítéstől. Úgy féltünk mi is elmenni ott sokszor, mert kerítés sem volt. Ott itatták őket a bikakútnál, a Kabosék előtt volt az a kút.

A Longon is volt szántó. Volt olyan, hogy kiöntött a víz, nem lehetett menni, és januárban hordtuk haza a kukoricát. Harmados volt, két csomó volt a téeszé, egy a miénk. A nagyapa szárította a konyhában a tűzhely előtt a kukoricát. Milyen élet volt ott! Hol csinálnánk már máma ilyet? A Svábkertbe (a szanatóriumtól erre) krumpli volt vetve. Anti traktoros volt, mink a nagyapával jártunk ketten a földekre dolgozni.

Barnust mennyit hordtam a földekre! Beültettem az árokba, de még kicsi volt, nem nagyon tudott ülni, annyit sírt. Már nagyobb volt, mikor cseresznyét szedtem a szőlőbe és leszakadt vele a rengő. Kiabált, hogy anyuka leszakadt ez a rengő! Mentem le gyorsan a fáról, hogy nincs-e valami baja, de csak kicsúszott, és állt a lábán, még jó hogy a lába felöl bomlott ki. Olyan jó cseresznyefák voltak ott a Kácsádon, egy vastag ágon egy ültő helybe szedtem egy kosárral. Másnap vittük a kisvonattal Újhelybe a piacra. Mennyit batyuztak a falusiak, a Magdus néni is, a Lédi Mari… elől is hátul is felkötötték. Én nem bírtam a batyut felvenni, fúltam meg tőle. Egyszer Lédi Marinak adtam fel, ahogy leszálltunk a vonatról, hát alig bírtam megemelni. A sok üvegben a tejfel, milyen nehéz az! Még legtovább Magdus néni hordta a batyut. Volt neki külön, amelyikkel Újhelybe ment, amelyikkel a Kácsádra, meg külön a Ficckútra. Azt nem lehetett összekeverni. Nagyapa nem engedte a szekérre tenni a szép szőlőt a kosárral, hogy összetörik, ahogy rázza a szekér, akkor hogy tegyük már el télire. Inkább hoztam a kezembe, de én nem bírtam felvenni a batyut.
Mennyit kaszálták a vérmányosi pallagokat régen! Apám levágott egy tölgyfagallyat, és azon húzták le a szénát, mink gyerekek meg ráültünk. Szaladtunk fel, hogy melyik üljön rá. Az Adorján-völgybe, a Vérmánnyal szemben voltak a Kopaszok szőlői. Annyi cseresznye volt ott is, ilyen sárgás, hogy szekérrel hoztuk haza, nem is tudom, mit csináltak annyi cseresznyével, biztos pálinka lett belőle.

A Kopasz Kati néni olyan váratlanul halt meg, nem volt beteg. Farsangra készültünk, és hazament, hogy megy adni a teheneknek. Hát úgy találták halva a csűrben. A Bálint még kisiskolás volt, 6-8 éves, az befeküdt a felvetett ágy meg a fal közé, nem lehetett onnan kicsalogatni. Akkor még otthon ravataloztak, és virrasztás volt reggelig. Barnus még olyan öt hónapos volt, mondta Anti, hogy menjek el nyugodtan virrasztani, majd vigyáz ő a gyerekre. Éjfél után mentünk haza a testvéremmel, a Marival, hát már kintről hallom, hogy a gyerek ordít. Anti feküdt az ágyba, a gyereket keresztbe tette a lábán, ő aludt, Barnus meg ordított, már szinte teljesen kicsúszott a pólyából. Én visítottam egyet, ahogy megláttam, az Anti felriadt, rúgott egyet: Na még rúgd is le! Na - azt mondja -, ő nem vállalja többet a gyereket.

Mikor fiatal lány voltam, mindig féltem hazamenni a sötétben. Az öregasszonyok talufosztáskor meg így esténként mindig beszélgettek boszorkányokról meg kísértetekről, hát akkor még elhittem. Mindig kísért valaki. A mi házunk a temető mellett volt. Hátul laktunk az udvarban, elől a Frigyesék laktak, az utcáról már hátraszaladtam. De egyszer összebeszéltek, és az Andor, a bátyám direkt keresztbefeküdt a szénatartó előtt, hogy majd felbuktam benne. Nem tudom már hogy jutottam be a házba, szaladtam mint egy őrült. A Kácáfnéra a fiúk azt mondták mindig, hogy boszorkány, mert mindig a kút káváján ült. Az udvarukban volt kút, és ő mindig a válón ült, nem a káván, de azt mondták, és aki a kútkáván ül, az boszorkány. Voltak babonák. Az öreg Fejjelné, Anna néni egyszer jött nálunk, éppen halat ettünk, és adtam a Barnusnak is. Azt mondta, hogy ne adjak a gyereknek, mert néma lesz, mert amíg nem beszél a gyerek, nem lehet neki halat adni. A Cilli nagypánk meg tiltott minket, gyerekeket mindig, hogy ne menjünk le a pincébe. Azt mondta, hogy ott sírnak a kereszteletlen gyerekek, vigyünk szenteltvizet, és kereszteljük meg őket. Persze úgy féltünk, dehogyis mentünk le. A Bétus néni még gyógyított szájfájást ráolvasással. A ganajból húzott ki szalmaszálat, azzal hókuszpókuszolt, meg imádkozott vagy mormogott is közben. A Barnust én is elvittem hozzá. Nem akartam, de nem gyógyult meg, a nagyapa azt mondta vigyem el Bétus nénihez, majd ő meggyógyítja. Hát elvittem végül, aztán csak meggyógyult. Át akarta adni a tudományát, de nem tanulta meg tőle senki. A Bözsi, a menye nem akarta. Régebben a Tanárné, a Pelinek az anyja csinálta, ő adta át Bétus néninek.

A szobáink földesek voltak, azt tapasztani kellett. Összeszedtük az úton a lószart, mert azzal volt jó, képzelheted, milyen szag volt akkor a házba. Akkor télen, mikor apám hazajött a havas csizmával, mind leolvadt a lábáról, felázott alatta a föld. Tapaszthattuk újra.

Mikor férjhez jöttem, még hárman laktunk itt az udvarban, a Rendesék, a Buliék meg mink. Az udvar közös volt mindig, mindenki végezte a dolgát, nem zavartuk egymást, így volt kialakulva minden, így volt természetes. Mikor Mari néni jött etetni a tyúkokat, szólt, hogy gyertek etetni, és minden jószág ment a maga gazdasszonyához, úgy voltak megszokva. Meg voltak jelölve, hogy melyik kié, az egyiknek a jobb lába bevágva, a másiknak a bal, a harmadiknak meg semmi, és azok kezdettől megszokták, hogy ki a gazdájuk, egyik se ment a másik gazdasszonyhoz enni. Volt mindenkinek tehene is, azok is jöttek, mentek az udvaron, kerítés se volt, minek, meg ki győzte volna mindig nyitogatni, zárogatni.